Kémkedő csimpánzok

Egész eddig úgy hittük, csupán az ember harci taktikájának része, hogy magaslatokról igyekszik felderíteni az ellenség elhelyezkedését. Azonban nemrégiben ezt az ősi hadászati módszert a legközelebbi evolúciós rokonaink körében is megfigyelték.

Egy nemzetközi csoport tagjai 3 éven át figyelték Elefántcsontpart csimpánzainak viselkedését, és azt vették észre, hogy az állatok, ha rivális csoport területéhez közeledtek, gyakran másztak fel dombokra, magaslatokra, és onnan nézték a szomszédokat. A PLOS One folyóiratban közzé tett eredmények szerint ezzel a viselkedéssel igyekeztek elkerülni a felesleges konfliktusokat. A kutatásról a Cambridge-i Egyetem számolt be.

A két szomszédos területen élő csimpánzcsapat, ha összetalálkoztak a területeik határvidékén, gyakran keveredtek konfliktusba egymással. A majmokat követő és azok helyzetét feljegyző megfigyelők arra jutottak, hogy az állatok több mint kétszer akkora eséllyel másztak meg magaslatokat, ha a határvidéken jártak, mint akkor, ha a saját területük közepén. Ráadásul, amíg a dombtetőkön voltak, addig tartózkodtak a hangoskodástól, s csöndben pihenve lesték az ellenfelet. Ez lehetővé tette számukra, hogy meghallják a másik majomcsapat hangjait.

Minél távolabb volt a rivális csapat, a dombon lévők annál nagyobb eséllyel másztak le és hatoltak be annak territóriumára, így elkerülték a másik csapattal való összecsapást.

Nem ismeretlen, hogy az állatok magaslatokról kémlelnek körbe, például a szurikáták is így lesik, nincs-e ragadozó a közelben. Azonban (az emberen kívül) a csimpánz az első olyan állat, amely a fajtársaival való konfliktushelyzet felmérésére használja ki ezt a taktikai lehetőséget.

„A taktikai hadviselést az emberi evolúció mozgatórugójának tartják” – mondta Dr. Sylvain Lemoine, a kutatás vezetője. „A csimpánzok viselkedése komplex kognitív képességeket igényel, amelyek révén képesek megvédelmezni saját területüket, vagy kiterjeszteni annak nagyságát, így ezt a természetes kiválasztódás is segítette.”
A kutatók szerint a vadászó-gyűjtögető ember evolúciós múltja hasonló territoriális viselkedésen alapult, ezt amolyan proto-hadviselésnek is tekinthetjük.
A 30-40 fős csimpánzcsapatok rendszeresen bejárják a területük határvidékét, határőrzési céllal, ezen őrjáratokat gyakran a csoport egy kisebb része végzi, csendben maradva. A vizsgált csapatok határvidékén „szigethegyek” találhatóak, vagyis a tájból magányosan kiemelkedő magaslatok – hegynek nem illene nevezni, de az erdő fái fölé emelkedő szirtek ezek. A csimpánzok rendszeresen visszatértek e magaslatokra, és annak tetején csendben figyeltek. „Ezek nem is annyira kilátó, mint inkább kihalló pontok. A csimpánzok a fatörzseken dobolva vagy izgatott huhogó hangon kiabálva (ezt a hangot szokták egyes focidrukkerek utánozni rasszista céllal) kommunikálnak csapattársaikkal a saját területükön. E hangokat a sűrű erdőben is több mint egy kilométerről meg lehet hallani” – magyarázta Lemoine. A dombtetők tehát ideális helyszínt biztosítanak az ellenfél távolságának kifüleléséhez.

A csimpánzok határterületei folyamatos átalakulásban vannak, a két szomszédos csoport igyekszik átmenni a másik területére és abból kicsípni egy kicsit. Ha ezt akkor teszik, amikor a terület tulajdonosa messze jár, konfliktus nélkül hasznosíthatják a kérdéses régiót. Bár a nyílt erőszak ritka a szomszédok között, kisebb verekedések, a kölykök elrablása és megölése viszont előfordulnak a rivális csoportok tagjai közt. „Esetenként 2-3 hímből álló portyázó csapatok merészkednek mélyen az ellenfél területére, ez pedig verekedéshez vezet. A rivális csimpánzok közti konfrontáció igen nagy hangzavarral jár. Ilyenkor egymást megfélemlítendő őrült kiabálásba kezdenek, ürítenek is, és egymás nemi szervét tépik.”