A jégmadár agya

A Communications Biology folyóirat számolt be nemrégiben egy amerikai kutatásról, amelyben a jégmadárfélék evolúcióját vizsgálták. A mi jégmadarunknak világszerte vannak rokonai, nagyrészt, de nem kizárólag hasonló életmóddal, egyes fajaik szárazföldi rovarokat fognak, mások madarak ragadozói. Arra volt kíváncsi a kutatócsoport, hogy a halászathoz szükséges testi változások hátterében milyen evolúciós változások és miféle gének állnak, az eredményeket a chicagói Field Museum ismertette.
Aki már ugrott vízbe, tudja, meglepően keménynek érezhető a felület, ha nem megfelelő szögben érkezik bele az ember.
„A jégmadaraknak ahhoz, hogy az ismert módon fejest ugorhassanak a vízbe, más tulajdonságokat is ki kellett fejleszteniük evolúciójuk során ahhoz, hogy az ugráskor ne szenvedjenek agykárosodást” – mondta Shannon Hackett, a kutatócsoport rangidős tagja.

Az már korábbi kutatások során kiderült, hogy a halász életmódú jégmadárfélék nem közeli rokonai egymásnak, ez pedig azt is jelenti, nem egy közös ősben és nem csupán egyetlen alkalommal alakult ki ez az életmód sem köreikben. Ez tudományos szempontból még izgalmasabbá teszi a jégmadarakat.

A kutatók 30 jégmadárfajt vizsgáltak meg, köztük halászó és nem halászó fajokat is. A génmintákat a Field Museum gyűjteményében lévő jégmadár példányokból nyerték ki, és az egyetem laborja tárta fel azok teljes genomját. Ezt követően olyan genetikai változásokat kerestek, amelyek a halászó fajokban megvoltak, a nem halászókból viszont hiányoztak. Számos olyan génváltozatra bukkantak rá a kutatók a halászó fajok körében, amelyek az étrendhez és az agy szerkezetéhez köthetőek. Többek közt olyan génváltozatot is találtak, amely egy bizonyos agykárosodás ellen hat azzal, hogy az úgynevezett tau-fehérjéket segíti. E fehérjék az agy finomszerkezeti egységének megőrzésében fontosak, azonban az embernél akár az ütés, baleset hatására fellépő, akár az Alzheimer-kór miatt kialakuló agykárosodás során túl sok halmozódik fel belőlük. Ugyanezen változást sejtik például a fakopáncsok agyrázkódás-elleni adaptációja mögött is.

A kutatók a látásban és a csőr alakjában is találtak genetikai hasonlóságokat a halászó fajok körében, amelyek ugyan külön-külön alakultak ki, ám végeredményként igen hasonlóvá fejlődtek. A halfogyasztás egy másik velejárójaként az érintett jégmadárfajok körében, más madarakhoz mérten sokkal sokszínűbb ízérzékelésre utaló genetikai hátteret is azonosítottak.

A kutatást az tette lehetővé, hogy a gyűjteménybe került madarakat évekkel ezelőtt már úgy tették el, hogy azokból egy darabka szövetmintát folyékony nitrogénben lefagyasztva tároltak pont amiatt, hogy később genetikai vizsgálatokat lehessen végezni rajtuk. Ma már a tudományos gyűjtemények a legtöbb esetben e módon járnak el, sértetlen formában igyekeznek megőrizni az értékes múzeumi példányokat, mindegy, miféléről van szó. A vizsgálati módszerek fejlődésének köszönhetően akár pár évvel, vagy esetleg évtizeddel később e példányokból olyan információkat lehet kinyerni, amire a példány elraktározása idején nem volt még lehetőség. A mostani kutatás során a legrégebbi vizsgált minta 30 évvel ezelőtt került a múzeumba!