A mézkalauz érti a különböző népcsoportok jeleit

A mézkalauz (Indicator indicator) nem tudja felbontani a vadon élő, afrikai mézelő méhek fészkét, ezért segítséget igényel olyanoktól, akik pedig képesek rá. Korábban a mézkalauz és a méhészborz közti együttműködést vizsgálták, azonban a madár talán még inkább híres arról, hogy az embereket vezeti el a mézhez. Egy új, a Science hasábjain közzé tett kutatás során ez utóbbit vizsgálták, a kutatást a Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) ismertette.

A kutatócsoport különböző afrikai közösségek és a helyi mézkalauzok kapcsolatát vizsgálta meg, és arra jutott, hogy a madár képes megismerni és megkülönböztetni az egyes népcsoportok sajátságos, a mézvadászat során használt jeleit. A hadzák például füttyjelekkel kommunikálnak a mézkalauzzal, ennek eredménye az állattal közös kulturális evolúció.

„Tanulmányunkban bemutatjuk, hogy a madár képes megtanulni a különféle mézvadász közösségek hagyományosan használt hangjeleit, ezzel pedig kibővíti az emberrel való, kölcsönösen előnyös együttműködés lehetőségeit” – mondta Brian Wood antropológus, a kutatás egyik résztvevője.

„A mézkalauz, úgy tűnik, jól ismeri a területet, információkat gyűjt a méhfészkek elhelyezkedéséről, majd ezt megosztja az emberekkel. Az emberek pedig örömmel veszik a madár segítségét” – mondta Claire Spottiswood ornitológus, a kutatás másik résztvevője. A madár számára az jelenti az előnyt, hogy miután az ember kinyerte a mézet, a maradék lépet ő falhatja fel.

Egy 2014-es kutatásból kiderült, hogy a hadza mézvadászok sikerét több mint ötszörösére növeli, ha mézkalauzzal működnek együtt. Most a kutatók által már évtizedek óta ismert tanzániai hadzák mellett a mozambiki yao törzzsel is vizsgálatokat végeztek. Mindkét közösség másféle módon kommunikál a mézkalauzokkal, más hangokkal hívja magához a madarat.

A hadzák füttyel jelzik a madárnak, hogy mennének mézet keresni a yao mézvadászok pedig berregő-morgó torokhangon hívják a madarat.

A kutatók kísérleteikben mindkét nép területén élő mézkalauzoknak lejátszották a kétféle hívóhangot, és megfigyelték a madarak reakcióit. A hadzákkal élő madarak háromszor akkora valószínűséggel jöttek oda az általuk ismert hadza füttyre, mint a yao berregésre. A yao közösség közelében élő madarak kétszer olyan pozitívan reagáltak a berregésre, mint a számukra idegen hadza füttyre.

A kutatók szerint az eltérő hívóhangok nem a véletlen művei. A hadzák vadászó-gyűjtögető nép, ez pedig azt is jelenti, hogy még a mézkeresés közben is elejtik az útjukba eső, ehető vadat, így részükről a kevésbé emberi hang, a madár hangjára emlékeztető fütty, a többi vadállat félrevezetését szolgálhatja. A világon számos vadászó közösség rendelkezik valamiféle füttyjeleken alapuló „titkos” kommunikációs formával, amely lehetővé teszi, hogy a zsákmányállat figyelmének felkeltése nélkül váltsanak információkat a vadászok.

A yao berregés-morgás viszont, mivel ők nem vadásznak, hanem önfenntartó gazdálkodó földművesek, pont azt a célt szolgálja, hogy az esetleg veszélyt jelentő vadállatokat elijesszék vele.

Az egyes népek és a velük a területen osztozó madarak kultúrájuk részeként alkalmazzák és értik meg a speciális hívóhangokat, és ezt a tudást át is örökítik a következő nemzedékre.