A fóka orra

Az állandó hidegben élő fókák számos alkalmazkodási stratégiájának egyike az, ahogyan a belélegzett levegővel bánnak. A belélegzett levegőt nedvesebbé és melegebbé kell tenni, majd kilégzéskor a testükben felmelegedett levegőből érdemes elvonni a hőt és a korábban hozzáadott nedvességet. Egy nemrégiben, a Biophysical Journal folyóiratban publikált kutatás azt mutatta ki, hogy ehhez különleges orrcsontjuk segíti hozzá őket.

Az ember légzése során is lezajlanak ezek a folyamatok, azonban a mi orrunk meglehetősen egyszerű belső felépítésű, viszonylag kicsike belső felülettel, és csupán négy kis elágazásra oszlik a légút. Az, hogy mennyire képes az orr felmelegíteni és nedvesebbé tenni a belégzett levegőt, majd kifelé ugyanezt elvonni, attól függ, mekkora az ezt szolgáló felület nagysága. Számos sarki állatnál találtak már a mienknél sokkal összetettebb belső szerkezetű orrot, ám a sarkvidéki fókák egészen extrém irányba tolták el ezt.

Egy nemzetközi kutatócsoport sarkvidéken élő szakállas fókák és a Mediterráneumban élő barátfókák orrcsontját hasonlította össze. Az állatok orráról készült CT-felvételekből egészen nagy különbségek derültek ki: a szakállas fóka orra rendkívül komplex felépítésű, labirintus-szerű volt. Az orrcsontok számítógépes modellje segítségével azt is ki tudták számítani, hogy a két állat közt mekkora különbség van a hő- és a pára megtartása terén. Arra jutottak, ha a barátfóka a számára hideg +10 Celsius-fokon lélegezik, 1,5-szer több hőt, és 3,5-ször több nedvességet veszít, mint a sarki életmódú szakállas fóka -30 Celsius-fokon. Természetesen ezek a különbségek a belégzéskor is érvényesülnek, a sarki fókák orrában sokkal inkább fel tud melegedni a levegő, mint a mediterrán állatokéban.

A sarki fókák hőháztartásában igen jelentős szerep hárul az orrcsontra, annak járatai olyan összetett és nagy felületű rendszert alkotnak, ami a sarkvidéki életmódhoz alkalmazkodás fontos eleme.