Énekel az erdei pacsirta

Miközben a sombokrok között kapaszkodtam fel a Tapolcai-medence bányáihoz, egy csodaszép madárdalt repített a levegőbe a februári szellő.

A környék az erdei pacsirta (Lullula arborea) énekétől volt hangos. Magyar elnevezése kevésbé találó, hiszen nem a zárt erők madara. Élőhelyei sokkal inkább a sziklás, köves, alacsony füves, bokrokkal és fákkal ritkán borított területek.

Hazánkba korán, gyakran február derekán megérkezik, költőhelyét rögtön birtokba veszi, melyet a hímek énekelve körberepülnek. A tojók néha már március végén a tojásaikat melengetik a fűcsomók védelmében. Az öreg madarakra jellemző, hogy a régi költőterületekre térnek vissza.
Táplálékuk rovarlárvákból, lepkehernyókból és egyenesszárnyúakból áll. Őszi vonulásuk során gyakran kisebb csapatokba verődnek, hazánk területét október végén hagyják el az utolsó példányok. A telet a Földközi-tenger medencéjében töltik.
A hatvanas években még a főváros közvetlen határában is költöttek erdei pacsirták, napjainkban az erősödő turistaforgalom miatt eltűntek innen az utolsó költőpárok is.
Magyarországon az erdei pacsirta védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint.