A valódi homokférgek

A Frank Herbert regényeiből készült filmeposz legnagyobb sztárjai – legalábbis szó szerinti értelemben – az óriási homokférgek, amelyek akár 450 méteresre is nőhetnek. Vajon miről mintázhatták őket? Mihez lehet hasonlítani? Vannak-e a Földön hasonló lények? A Nature egy szakértő segítségével járta körbe a kérdéseket.

Az kétségtelen, hogy a regények és a belőlük készült filmek homokférge, a Shai-hulud lett a névadója egy 500 millió éve, a kambriumban élt tengeri féregnek, amelynek kövületét néhány éve fedezték fel.

Luke Parry, az Oxfordi Egyetem paleontológusa, aki ordovíciumi és kambriumi (540-444 millió éve) férgekkel foglalkozik, arról mesélt, mekkorák is lehetnek a valóságban e földi férgek.

„Vannak gyűrűsférgek, amelyek több méteresre is megnőhetnek, ezek a soksertéjűek közé tartozó Eunicida rendből kerülnek ki.” Ezek az állatok részben lesből támadó ragadozók, nagy, erőteljes állkapcsuk van, és gyakran tintahalra, polipra, s gerincesekre vadásznak. „Vannak igen nagyra nőtt földigiliszták is. A Megascolides nem tagjai elérik a 2 métert, a legnagyobbak Ausztráliában élnek.”

A Dűne homokférgeinek rengeteg foguk van, ehhez azonban nem feltétlenül kell a fantázia birodalmába mennünk. Az 500 millió éve élt farkosférgek (Priapulida) is rendelkeztek fogakkal, így például az 508 millió éve Ottoia, amelyre a híres Burgess-palában bukkantak rá. Nekik ma is élnek a rokonaik a tengerfenéken. Azonban a fogaik arra szolgálnak, hogy segítségükkel haladjon az állat a felszín alatti üregében.

Van azonban olyan féreg is, amely a fogait táplálkozásra használja, így például az Alitta virens, amely a nedves homokban, iszapban él, és persze a neve is homokféreg. Ezeket az egyébként ártalmatlan, jórészt szerves törmeléket fogyasztó állatokat pecások számára sokan gyűjtik. Azonban még egyes piócák is rendelkeznek fogakkal.

Miközben az Arrakist teljesen átalakították a homokférgek, a mi földi férgeink a tengeri ökoszisztémákra voltak drámai hatással. Már félmilliárd éve képesek voltak az iszapba, üledékbe bújni, s a tápanyagok körforgását ezzel átalakítani. A férgek megjelenése előtt ezt az iszapos felszínt mikrobaszőnyegek fedték, képzeljük el azt, hogy az üledék tetején egy zselészerű réteg zárja el a tápanyagok, az oxigén útját. Hasonló helyeket ma is találhatunk, ezek az oxigénmentes üledékek nyálkásak és büdösek – a régmúltban a tengerfenék a teljes bolygón ilyen volt.

Azonban, amint a féregszerű testalkat megjelent, és hirtelen az állatok be tudtak mászni ebbe a közegbe, oxigént vittek magukkal. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy a komplex élet előtt egy újabb dimenziót nyitottak meg. A férgek tehát alapvetőek voltak a világunk jelenlegi szerkezetének kialakításában.

A Dűnében a fremenek dobolóval csalogatják elő a férgeket, ezt a Földön egyes madarak teszik. Csőrükkel dobolnak a talajon, ezzel az eső dobolását utánozzák, amit a giliszták örömmel vesznek, hisz ilyenkor könnyebben tudnak a talajon mászni. A dobolás hangjára így kimerészkednek a felszínre, amit meg az éhes madár vesz örömmel.

A gilisztagyűjtők (lásd a videóban), akik pecásoknak szednek össze a talajból előcsalogatott gilisztákat szintén kihasználják a férgek különös, talajvibráció-érzékenységüket. Néhány éve derült csak ki, hogy a giliszta azért jön a felszínre egy bizonyos rezgés hatására, mert az a vakond ásása okozta rezgésre hasonlít, és a giliszta nem akar vakondvacsorává válni.

Parry végül hozzátette, „ha csak egy maroknyi ember érdeklődését is felkelti a Dűne a férgek iránt, az nagyszerű”, hisz a férgek rendkívüli sokfélesége, az élet sokfélesége is csodálatos dolog.