Valósággal rajong a fagyöngyért magyarországi énekesmadarunk

Pár napja Apácatorna településen léprigófészket találtam a faluvégén lévő szilvafán, benne frissen kelt fiókáit etette a pár. A faj hazánkban szórványos fészkelő, így mindig öröm egy-egy újonnan felfedezett fészek.

A léprigó (Turdus viscivorus) éneke hasonlít a fekete rigó dalához, azonban rövidebb és nagyobb szűnteket tart az egyes strófák között. A laikusok számára könnyen összetéveszthető a nála jóval kisebb énekes rigóval, ha alkalom nyílik közelről megfigyelni, láthatjuk, hogy a mellén sokkal nagyobb a cseppfoltozás, mint a rokon fajnál.

A téli hónapokban gyakran megfigyelhetjük a nyárfák és tölgyek koronaszínjén élő fagyöngy közelében a léprigót, amint a kedvenc tápláléka, a fehér és sárga fagyöngy közelében tartózkodik. A kerti díszfaként egyre gyakrabban ültetett madárberkenye fán is megjelenik, képünkön éppen egy ilyen fán táplálkozik.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

Télen kizárólag bogyós terméseket fogyasztja előszeretettel, ilyenkor a földön keresgélve csak ritkán látható, nem úgy, mint fajtársai az énekes és fekete rigó, utóbbiak ekkor is gyakran keresgélnek az avarban. A tavasztól a hegyi réteken, vizenyős kaszálókon, erdei tisztásokon a földön keresgél, immár rovartáplálékai után. A költési időszak alatt a pókok, hártyásszárnyúak, giliszták és rovarok jelentik a fő táplálékukat.

Népi elnevezései a szőke rigó, kendermagos rigó, valamint a cserregő rigó.

Utóbbi elnevezése abból ragadt rá, hogy mikor felriad madarunk erős, recsegő, cserregő hangot hallat.

Az ország egyes részein ritka költőfaj, a Bakony erdeiben egyre gyakrabban találkozunk vele a költési időben is. A fagyöngyökben bővelkedő kastélykertekben nagy számban telelnek csapatai, erre példa a dobai kastélykert ahol nem ritka a százötven madár sem a tél folyamán.

A léprigó hazánkban védett faj, természetvédelmi értéke 50 ezer forint.