Virágok szöszeiből épít bölcsőt a pelyhesméh

Az ember sajnos hajlamos az állatokat aszerint megítélni, hogy mennyi hasznot hajtanak, vagy épp miféle kárt okoznak közvetlenül. A méheknek emiatt jó a renoméjuk, hisz nekik köszönhetjük a mézet.

Azonban méhek elsöprő többsége sem mézet nem termel, sem nem társas, és „mindössze” annyi hasznot hajt, hogy beporzóként a körülöttünk lévő növények szaporodását elősegíti. E tény általában olyan megdöbbenést szokott kiváltani az átlagemberből, mint amikor gyerekként megtudtuk, hogy nincs is Mikulás. Pedig igencsak izgalmasak a vadméhek, mindegyik más miatt érdekes és mind másban jeleskedik.

Egyik csoportjuk, a pelyhesméhek (Anthidium-fajok) például igen érdekes viselkedést tanúsítanak: leszedegetik a növényekről a szöszöket. Ha van a kertünkben valamilyen szöszös levelű, szárú növény, akkor jó eséllyel meg is pillanthatjuk. Ilyen növény a gyapjas tisztesfű (ezt sokan nyúlfüle vagy nyuszifül néven ismerik) vagy épp a bársonyos kakukkszegfű.

A pelyhesméhek a művészméhek (Megachilidae) közé tartoznak, és e csoportra jellemző, hogy a hasukon tudnak mindenféle, számukra fontos dolgot begyűjteni, elszállítani. Ehhez a hasi oldalon lévő szőreik jelentenek segítséget.

A pelyhesméh pont arról kapta a nevét, hogy pelyhet gyűjt, mégpedig úgy, hogy az említett szöszös növényekről azt „leborotválja”. Rágóival finoman elmetszi, és miközben fentről lefelé araszol a növényen, a lábaival a hasa alatt kis golyóvá gyúrja a szöszöket. Amikor elég nagy már ez a golyó, rágói közé fogva elreppen vele, majd hamarosan ismét megjelenik és gyűjt tovább.

A pelyheket az utódai számára gyűjti. E méh is azon fajok közé tartozik, amely szívesen költözik a méhhotelekbe, a nádszálak, bambuszok csöveibe.

A pelyheket behordja a csőbe, majd lerakja petéjét, elhelyezi mellette-körülötte az eleségül szolgáló virágport, majd újabb pehelycsomóval takarja be. Előfordul, hogy a fészekbe még muskátli magvait is elhelyezi – ennek az a szerepe, hogy az illó olajakat tartalmazó magtok riasztó hatású azokra a parazitoid darazsakra nézve, amelyek egyébként saját petéiket a pelyhesméh fészkébe helyeznék el.

Ugyanezt a hatást éri el azzal is, ha a muskátli levelén, hajtásán kiválasztott illó olajas cseppeket gyűjti össze (a hasi szőrei erre is kiválóan alkalmasak), majd átitatja vele a bölcsőbe hordott pelyhet. Amikor teli a cső (számos bölcsőt épít egymás után a pelyhesméh, a helyet jól kihasználva), lezárja az üreget. Ehhez talajszemcséket, lehullott növényi részeket használ – itt ismét előszeretettel alkalmazza a muskátli riasztó hatását.

A lárvák kikelve elfogyasztják a nekik gyűjtött virágport, majd a lárvakoruk végén különös védőkapszulát építenek maguknak. Ennek legkülső rétegét a pelyhek jelentik, majd egy rétegben a lárva ürüléke következik, végül legbelül a saját maga által előállított selyemszálakból szőtt bábtok. E három védőréteg teszi lehetővé, hogy a zord téli időt túléljék, és a következő év késő tavaszán kifejlett pelyhesméhként előbújjanak.

Hazánkban pelyhesméhekkel május és augusztus között találkozhatunk, a nagyjából egy centis állatkák fekete-sárga mintásak, bár testalkatukban tömzsibbek egy darázsnál, ha csak elsuhanni látjuk, elég megtévesztő a látványuk. Hajnalonta, ha elég hűvös van és elég korán keltünk, elszáradt növényi szárakon találhatunk szundikáló pelyhesméhet is. Alvás közben a rágóival kapaszkodik az ágyként szolgáló növénybe.

A pelyhesméh nem szúr, a nagyobb termetű hímek a territóriumuk védelmében viszont minden más méhet megtámadnak. Ehhez a potroh utolsó szelvényéből kiálló tüskéket – ezek nem fullánkok – is bevetik, s ezzel böködik a betolakodót.