Inváziós lepke mért súlyos csapást egy őshonos fajra

Az inváziós fajok, ha új környezetbe kerülnek, képesek arra, hogy alkalmazkodásukkal és persze a természetes ragadozóik, fogyasztóik hiányával ultra nagy számban szaporodjanak. Jól ismert történet, amelynek ma már a világ minden zugában vannak epizódjai (nálunk például az épp aktuális parlagfű, vagy az 1-2 hónap múlva aktuális ázsiai márványos poloska). Észak-Amerika számos európai eredetű fajjal is küzd, köztük a nálunk őshonos és jól ismert gyapjaslepkével.

A gyapjaslepke (Lymantria dispar) időnként nálunk is képes durva károkozásra, amikor egyes években erősen elszaporodik, azonban ezt követően helyreáll az egyensúly, és újra csak átlagos számban lehet vele találkozni. Észak-Amerikában ellenség híján azonban folyamatosan szaporodhat, amióta csak a 2000-es évek elején behurcolták.

A lepke hernyója képes tarra rágni egy-egy egész erdőt a késő tavaszi – kora nyári időszakban. A hernyók tömeges megjelenésének szinte előjele nincs, a zabáló sokaság a semmiből tűnik fel.

Rick Lindroth, a Wisconsin-Madison Egyetem rovarásza egy évtizeddel korábban ültetett nyárfaerdőt azzal a céllal, hogy majd a természetes rovarvilága kialakulását tanulmányozza. Azonban, amikor 2021-ben kutatótársaival bevette magát a fiatal erdőbe, hogy az eltervezett kutatásukhoz adatot gyűjtsenek, mindenütt a gyapjaslepke petecsomóit látta.

„Szerettünk volna néhány kísérletet elvégezni, de túl sok volt az inváziós rovar” – mondta Lindroth. „Nem volt esélyünk se az eltávolításukra, így azt hittük, vége a munkánknak.”

Azonban mégis szerencséje lett a kutatócsoportnak. A nyári időszakra egy kölcsön kutatóval gyarapodott a csapat, és a segítségével új tervet eszeltek ki. Mivel ismerték a gyapjaslepke hernyóinak falánkságát és tudták, hogy tarra fogják rágni a fákat, arra gondoltak, mi volna, ha ennek az utóhatásait vizsgálnák meg?

Lindroth korábban vizsgálta már, hogy a növények miként védekeznek a növényevők ellen. Kíváncsiak lettek, hogy vajon a gyapjaslepke elleni védekezés miatt a nyárfák az őshonos rovarokra nézve ehetetlenné válnak-e. A helyi rovarok ugyan eszegetik a nyárak levelét, ám csak visszafogott mértékben, ezért a nyárfák nem is termelnek ellenük speciális anyagokat.

A nyárfák, amelyek a fűz rokonai, ahhoz hasonló kémiai anyagokat, vagyis szalicilátokat állítanak elő védekezésül – ezekből készült eredetileg az aszpirin – számos rovar számára ezek az anyagok ugyanis mérgezőek. Mivel a gyapjaslepke a szezon elején zabálja tarra a fákat, a fák képesek egy második alkalommal is levelet hajtani, ezzel biztosítva a túlélést. A várakozásoknak megfelelően júliusban ki is hajtott a fák második lombozata, azonban a levelek mások voltak, mint előzőleg.

A tarrágás után a friss levelekben 8-szor annyi méreganyag volt, mint az első (normál) lombozatban volt! Úgy tűnt, a fák minden erejüket a védekezésbe fektették.

Ekkor köszöntött be az őshonos, óriási almafa-selyemlepkék (Antheraea polyphemus) hernyóinak szezonja. Ez Észak-Amerika második legnagyobb éjjeli lepkéje, a hernyók ilyenkor kelnek ki, és kezdenek táplálkozni.

A kutatók az itt szedett levelekkel próbáltak a laborjukban egy almafa-selyemlepke hernyó csoportot etetni, kontrollként pedig egy másik csoportot egy pár kilométerre lévő olyan nyárfásból szedett levelekkel, ahol nem voltak jelen a gyapjaslepkék korábban. Míg a tarrágott nyárfák friss levelei magas méreganyag-tartalommal rendelkeztek, a kontroll területen szedettek a normál mértékűvel.

A magas méreganyagú leveleken nevelt selyemlepkéknek mindössze 18 százaléka élte túl hernyókorát, a normál levelekkel tápláltakból mintegy négyszer annyi volt a túlélő.

Ez azt jelenti, hogy az inváziós faj anélkül képes pusztítani az őshonos fajt, hogy egyáltalában találkozhatnának egymással. Erre pusztán a növények védekező rendszerének felturbózásával képesek! A helyzet alapján egyetlen idegen faj tarrágása egy egész őshonos életközösséget felboríthat pusztán azzal, hogy a növényi védekezést turbó fokozatra kapcsolja.