A botanika is lehet extrém sport
Hátimotoros siklóernyők segítségével keresték fel a perui sivatag távoli zugait egy-egy ritka növény miatt, és egyúttal a módszert is tesztelték.
Vannak helyek bolygónkon, ahova még terepjárókkal sem lehet eljutni, vagy, ha lehet, akkor ezzel sokkal több kárt okozna egy kutató, mint amennyi haszna volna az odaérkezésnek. Az efféle, nehezen vagy sehogy nem megközelíthető helyekre légi úton lehet eljutni, erre pedig a Kew Királyi Botanikus Kert tesztjei alapján a hátimotoros (ismert idegen szóval paramotoros) repülés jelentheti a megoldást.
A kutatók és perui kollégáik a perui partok közeli sivatagos területet fésülték át afféle tesztként, képzett hátimotoros pilóták bevonásával méréseket végeztek, és kiszámították, megéri-e így közlekedni. A tesztekről a Plants, People, Planet folyóiratban számoltak be. A kutatást a National Geographic alapítványa is támogatta, a kutatást vezető Justin Moat National Geographic felfedező. A Kew Gardens szakemberei hosszú évek óta vizsgálják ezt a különös sivatagi élőhelyet, műholdfelvételek vagy helyi expedíciók útján.
A sivatagba érkező tengeri légtömegek csapadékot nem adnak, ám köd képződik belőlük, és e ködök tartják életben az itteni növényzetet, amely rendkívül egyedi, számtalan endemikus faj él itt és emellett igencsak sérülékeny. Épp ezért nem jó ötlet a talajt feltépő járművekkel ráhajtani. Emiatt merült fel, hogy a hátimotoros repülés lehet a jó megoldás, azonban ahhoz, hogy hosszú távon bevezethessék a módszert, fel kellett mérni.
A szakemberek meg akarták ismerni, mennyire hatékony, milyen üvegházgáz-kibocsátással jár, mennyi idő alatt lehet így bejárni egy területet. A tesztek során olyan helyekre látogattak el, ahova autókkal földrajzi akadályok miatt eleve nem is lehetett volna.
A tesztekből kiderült, hogy a terepjárós utazáshoz képest 9-szer gyorsabb a hátimotoros repülés az egyes helyszínek megközelítésében, és emellett jelentősen, kétharmadával alacsonyabb a szén-dioxid-kibocsátása. Ez akkor volt igaz, ha az út hossza meghaladta a 28 kilométert. Talán a legfontosabb, hogy míg egy autó sok száz vagy akár sok ezer négyzetméternyi talajt zavar, roncsol az áthaladása során, a hátimotoros repüléshez csak pár négyzetméter területre van szükség a fel és leszállás során.
Vannak nehézségei is ennek a módszernek, persze. Egyrészt a helyi időjárást meg kellett ismerni, és ennek során kiderült, hogy a délutáni időszak légáramlatai jelentősen nehezítik a repülést. A délutáni időszakot a másnapi munka előkészítésével és műszaki ellenőrzésekkel töltötték a szakemberek emiatt.
Emellett a sivatagi por és a köd együttes hatásának köszönhetően a talajra tett eszközök beporosodtak, ezt később ponyvával oldották meg. Nem utolsó sorban ahhoz, hogy valaki e módon repülhessen, képzettség és engedély is szükséges, emiatt is alkalmaztak most „bérelt” pilótákat ahelyett, hogy maguk a botanikusok szálltak volna fel.
Ezek, a lomas néven ismert kis ködoázisok nagyon könnyen elpusztulnak. Egy-egy autó keréknyoma még sok év elteltével is látszik, ha legelő háziállat szabadul be ide, egy szemvillanás alatt eltünteti a növényeket, de a városok terjeszkedése és a bányászat is súlyos veszélyt jelent.
Az már csak hab a tortán, hogy a klímaváltozás miatt átalakuló légáramlati rendszerek, vagy épp tengeráramlatok miatt az éltető köd maga is veszélybe kerül. A Kew Gardens szakemberei a perui kormányzattal együttműködve szeretnék ezen oázisok védelmét is elérni.