Így hat az emberiség az evolúcióra

Alaposan megvizsgálva az emberiség helyzetét, könnyen beláthatjuk, hogy mi, emberek lettünk a legnagyobb evolúciós erő a bolygón. Pollúció (környezetszennyezés), eutrofizáció (vízvirágzás), urbanizáció (városiasodás), élőhelyek széttöredezettsége, éghajlatváltozás, mezőgazdaság, vadászat, halászat, betakarítás, invázió, kihalás, orvostudomány, felbukkanó és eltűnő betegségek – csak hogy kiemeljünk néhány jelentős antropogén (emberi tevékenységből eredő) tényezőt, melyek jelentős hatást gyakorolnak az élőlények jövőjére.

Ezen antropogén tényezők közül az antibiotikum-rezisztencia az egyik legismertebb, emberi evolúciós kényszerként is hivatkozhatunk rá. Az antibiotikumok túlságosan szabadelvű használatával az ember és háziállatok kórokozóit az antibiotikumokkal szembeni multidrog-rezisztencia megalkotásához segítettük hozzá.

Ipari melanizmus

Más további példákat is említhetünk, például a már klasszikusnak számító szürkepettyes araszolólepke (Biston betularia) esetét. Történt, hogy az 1800-as évek közepén Angliában a faj egy sötét színű példánya került befogásra a már megszokott világos színűeken túl, majd néhány évtized leforgása alatt a helyi városok körüli területeken 98 százalékban már csak sötét példányok voltak megfigyelhetők. A tudósok természetesen kíváncsiak voltak a miértre, amire végül a genetika tudománya adott egyértelmű választ.

A gyárakból származó fekete füst hatására a feketére szennyeződő környezet segítette a már amúgy is sötét színváltozatú példányokat a rejtőzködésben.

A világos egyedeket azonban a ragadozók (például a madarak) hamar észrevették a szennyezett leveleken, ágelágazásokban, fatörzseken, így azok egyedszáma csökkenést mutatott.

Az átörökítés folyamata végül a populáción belüli nagyszámú színkicserélődéshez vezetett. Amikor a gyárak szennyezése csökkent, esetleg végleg bezárták az üzemeket, a sötét színváltozatú lepkék már nem voltak olyan sikeresek a rejtőzködés tekintetében, hiszen már tiszta, szennyeződésmentes környezet állt rendelkezésükre, ezért idővel újból világos színű egyedeket figyelhettek meg többségében a természetben.

Sötét színezetű szürkepettyes araszolólepke.

A sötét színváltozat megjelenésért a közös ősben bekövetkező mutáció, míg az elterjedési arányáért főleg a természetes szelekció tehető felelőssé. Éppen ezért tekinthetők tökéletes példának ezen lepkék a természetes szelekcióra nézve. Egyébként nem egy különleges esetről van szó, hiszen az 1800-as évek angol városai vonzáskörzetében az entomológusok száznál is több lepkefajnál tapasztaltak hasonlókat, ezért végül a jelenséget ipari melanizmusnak nevezték el.

Ellenálló halak

Aztán ott vannak a killi halak, melyeknek legalább 1270 faja ismert, és amelyekre szintén nyomást gyakorolt az ember. Ezen halak családjaiba tartozó fajok között akadnak olyanok, melyek extrém módon mutálódtak az emberi tevékenység hatására.

Érdekességképpen mindenképpen szót érdemel egyik afrikai fajuk, a türkiz killi (Nothobranchius furzeri), ez egyrészről a legrövidebb élethosszal rendelkező gerinces, melyet fogságban lehet tenyészteni, másrészről pedig nem mutatja a telomerek rövidülésének, a csökkent telomeráz enzim aktivitásának vagy az öregedésnek a jeleit az életkor előrehaladtával. Több gén (köztük a telomerázé) megcélzásával a faj vonzó gerinces modellorganizmusként használható az öregedés és a betegségek, így a DKC (dyskeratosis congenita) kutatásában.

De amiért a lepkék után említésre kerültek, az az, hogy például a halálos dózis 8000-szeresét is képesek elviselni az ember által vízbe juttatott toxinoknak, mint amilyenek a dioxinok, a PCB-k (polychlorinated biphenyls), a higany és más ipari anyagok.

Az adaptálódott egyedek genomja olyan mutációkat mutatott, amelyek közül sok segít deaktiválni azt a molekuláris útvonalat, amely a vegyi anyagok által okozott sejtkárosodás nagy részéért felelős. A tudósok úgy találták, hogy a killi jól boldogul még a Deepwater Horizon katasztrófa okozta szennyezett környezettel is.

Megannyi példa

Gyors evolúciót figyeltek meg a farkasok esetében a Csernobil környéki lezárt zónában, valamint a Puerto Ricó-i tarajos anoliszek (Anolis cristatellus), az Ausztráliában honos lazúr tündérmadarak (Malurus cyaneus), a tanzániai foltos hiénák (Crocuta crocuta), a skót gímszarvasok (Cervus elaphus scoticus) és a kanadai vörösmókusok (Tamiasciurus hudsonicus) esetében is. Sőt általánosságban kijelenthető, hogy a halak világszerte kisebb testméretűek lettek, mert a nagyokat folyamatosan eltávolítjuk a génkészletből, ugyanakkor a kisebb halak könnyebben át is jutnak a hálókon, ez pedig éppen pozitív hozadéka az emberi evolúciós erőnek (a méret célszerűbbre cserélődése a sikeresebb élet jegyében).

Pripjaty szellemvárosa, háttérben a csernobili erőművel.

Forrás: Pixabay

További példa még, hogy a nőstény elefántok egyre inkább elveszítik agyarnövesztő tulajdonságukat, válaszul az orvvadászok elefántcsontért folytatott kíméletlen mészárlására.

A „barát-ellenség-szomszéd” elvének hármas hatása érvényül az evolúcióban, vagyis kedvez vagy árt, vagy éppen sem nem árt, sem nem használ, ugyanakkor mindegyik szervezetet fejlődésre készteti a rájuk nehezedő sokrétű nyomás révén, legyen az akár az emberiség részéről teljesen akaratlan.

Háziasított állataink a bioszférának egyre nagyobb részét teszik ki, közel 35 milliárd tyúk, 1 milliárd szarvasmarha, közel 800 millió sertés vesz minket körül, és még sorolhatnánk. Sőt mi több, az alkotásaink – mint minden élettelen általunk teremtett dolog – már valószínűleg nagyobb jelentőséggel bírnak, mint az összes élet a bolygón. Ha mindezeket felismerjük, a jövő mindig készen áll, hogy visszafogott és biztonságos irányba tereljük az evolúciót.