Kiderült, hogy fluoreszkálnak ezek a gyönyörű madarak

A biofluoreszcencia meglepően gyakori jelenség különösen a tengerekben, és valószínűleg még sok esetben fog bebizonyosodni a jelenléte, ahogy egyre több állatot vizsgálunk meg e szempontból. Egyébként még mi emberek se jelentünk kivételt ez alól, ugyanis a fogaink UV-fényben erősen „világítanak”. Egy amerikai kutatócsoport nemrégiben a Royal Society Open Science folyóiratban számolt be arról, hogy különféle paradicsommadarak múzeumi példányait megvizsgálva arra jutottak, e madárnál a párválasztásban lehet szerepe a jelenségnek.

A paradicsommadárról a legtöbbünknek az a bájos felvétel jut eszünkbe, amelyben az épp bemutatott madár folyamatosan félbeszakítja rikoltozásával Sir David Attenborough-t. A rendkívül díszes küllemű madarak kifinomult táncelőadással próbálják meggyőzni a tojókat saját kiváló génjeikről, a friss kutatás szerint ez a műsor még komplexebb, mint amilyennek eddig gondoltuk.

A kutatók a 45 paradicsommadárfélék közé tartozó fajból 37 esetében találtak biofluoreszcenciát az állat valamely testrészén. Ez a 37 faj a szigorúan vett paradicsommadarakat jelenti (a többi a tágabb rokonság).

A biofluoreszcencia azt jelenti, hogy egy megvilágított élőlény a rövidebb hullámhosszú fényt, jellemzően az ultraibolyát elnyelve egy hosszabb hullámhosszú fényt bocsát ki. Kevésbé ismert, de nemcsak az állatok, hanem a növények is így reagálnak UV-fényre, így például a levelek zöld klorofillja piros fényt bocsát ki UV hatására.

A biofluoreszcencia nem összetévesztendő a biolumineszcenciával, ami olyan fénylést jelent, amit maga az élőlény állít elő kémiai úton, erre jó példa a szentjánosbogár.

A paradicsommadarak elsöprő többsége erdei madár, a lombkorona félárnyékában lévő élőhelyükön pedig a napfény 300-475 nanométeres hullámhossz-tartományú része dominál – ez az UV-től az általunk is látott kékig terjed. A paradicsommadarak esetében UV hatására sárgás-zöldes fénylést mérhettek a kutatók, a madár különféle testtájain.

Ez a sárgás-zöldes ragyogás a lombkorona árnyékában ritka árnyalat, így feltűnőbb, ha valamilyen állat ilyet visel. Arra következtettek e felragyogó színekből, hogy a paradicsommadarak esetében a párválasztási rituálét és a hímek közti hierarchia jelzését szolgálja a fluoreszcencia.

A paradicsommadarak élőhelye trópusi, ami azt is jelenti, hogy igen sokat süt a nap, így szinte folyamatosan adhatnak le jelzéseket a biofluoreszcencia révén fajtársaiknak. E plusz ragyogás kiemeli a madarak egyébként se túl unalmas külsejének egyes pontjait, valami olyasmit képzeljünk el, mint a diszkókban a speciális smink vagy ruházat UV-ragyogása.

Bár sok esetben maga a biofluoreszcencia valamiféle egyéb folyamat mellékterméke (pl. ilyenek a fogaink), van, amikor egészen sok dolog utal arra, hogy az adott állat használja is e jeleket. A kutatók most ez utóbbira találtak bizonyítékokat.

A paradicsommadarak leszármazását is figyelembe véve arra jutottak a szakemberek, hogy valószínűleg a paradicsommadárfélék őse is fluoreszkált, azonban egyes ágak később elveszítették e képességüket. A szigorúan vett paradicsommadarak ma is képesek rá, ám a velük rokon fajok már nem. Amelyek megőrizték, azok olyan testrészeiken, olyan színben fluoreszkálnak, és olyan élőhelyeken élnek, ahol ezt képesek lehetnek jelzésekként felhasználni.

A szakemberek ezek alapján úgy vélik, ez esetben nem véletlenszerű e madarak extra ragyogása. Szintén árulkodó, hogy a tojókon csak egészen kis fluoreszkáló minta van, míg a versengő hímeken pedig sok és látványos helyeken.