Igazi építőművészek ezek az ausztrál pókok

A csapóajtós pókok talán a világ legviccesebb pókjai, vadászmódszerük az, hogy a szinte teljesen láthatatlan, csukott tetejű, kb. 20 centi mély üregükből egy szemvillanás alatt a zsákmányra támadnak, ha az a közelbe merészkedik, és a jelzőfonalat megmozgatja. Ezt olyan gyorsan teszik, hogy leginkább csak lassított felvételeken lehet követni a mozdulataikat.

A csapóajtós pókok Ausztráliában rengeteg bennszülött  fajjal rendelkeznek (több mint 200 fajukat ismerjük), nagyrészt annak köszönhetően, hogy nem igazán képesek messzire eltávolodni a születési helyüktől, mivel nagyon könnyen kiszáradnak és ebbe belepusztulnak. Ennek okán számos, egymástól pusztán a szárazság miatt elzárt élőhely létezik, ahol önálló fajokká alakulhattak az ott élők. Sajnos sokuk számára ez a végzetet is jelenti, mivel könnyen válnak az élőhelypusztulás áldozataivá, így egy-egy faj eltűnhet akár egy kisebb ligetet érő tűzvész miatt, de sajnos gyakran a települések terjeszkedésének esnek áldozatul.

Egy csapóajtós pók az egész életét a föld alatt tölti, az üregét harisnyaszerű selyemszövedékkel béleli ki, ennek szálai tartják a talaj szemcséit. E selyemből készül a csapóajtó is, amelybe a felszínnel azonos szemcséket, növényi részeket sző a pók.

Bár nem minden faj készít csapóajtót, abban megegyeznek, hogy az üreg körül elhelyezett botlószálak rezgései alapján tudják meg, zsákmány jár odakinn. Egyes fajok nemcsak a talajfelszínig építik üregeiket, hanem különös, kiemelkedő tornyokat hoznak létre. A most felfedezett egyik fajra 2022-ben egy nagy természetfelmérő program expedíciója során bukkantak rá.

Kimberley (Nyugat-Ausztrália) a gyémántlelőhelyeiről és a sivatagos helyszíneiről ismert, a pókokat azonban egy erdős, mély folyóvölgyben, illetve egy nedvesebb öböl közelében fedezték fel. Ezek a nedves, erdős élőhelyek merőben eltérnek a környezettől, afféle kis oázisok, ám ezek is kis területűek.

A különlegességüket azonban nem is az élőhelyük, hanem az üregeik, és azok bejárata adja. Az egyik fajt, amelyet egyetlen, korábban begyűjtött kis méretű egyedből ismernek a friss elemzések alapján Kwonkan fluctellus névre keresztelték.

A másik, most megtalált, Kwonkan nemoralis nevet kapott fajnak, amely lábak nélkül mérve 1,7 centis nagyságúra nő, az üreg bejáratát egy gallérszerű képződmény fogja körbe (nyitóképünk). A selyemből szőtt cső kiemelkedik a talajból, de a pók a selyemszálak közé is talajszemcséket erősített.

Olyasmit képzeljünk el, mint egy garbó pulcsi nyaka. Ha a pókot megzavarják, ezt a kerek gallért képes egy mozdulattal összeroskasztani, és ezzel úgy lezárja az üreget, hogy az teljesen láthatatlanná válik a beépített talajszemcséknek köszönhetően.

Az egyelőre nem világos, hogy pontosan miért is van szükségük a pókoknak erre a különös építményre, de a ragadozók elleni védekezésen túl az is felmerült, hogy az időnként bekövetkező áradások során védi a pókokat. Érdemes tudni, hogy e pókok akár évtizedekig is élhetnek. A pók kiásott üregét megvizsgálva az is kiderült, hogy az nem csak egy egyenes „harisnya”, hanem több oldalsó fülkével is rendelkezik, amelyek nem vezetnek sehova.

A genetikai elemzések arra utalnak, hogy még számos ismeretlen csapóajtós pók élhet Ausztráliában. Ezek fő kutatója a néhány éve elhunyt Barbara York Main volt, ő találta azt a csapóajtós pókot is, amely a világrekorder 43 éves életkort is megérte. A kutatónő 70 új pókfajt talált és írt le a tudomány számára hosszú – 86 évesen még a terepen dolgozott – tartalmas kutatói életútja során. A most a tudomány számára leírt első faj (Kwonkan fluctellus) egyetlen, nem egészen egy centis példányát is ő találta, még 1977-ben.