Ezért lenne fontos, hogy visszaadjuk a vizet a tájnak

Koncz Péter ökológus, projektmenedzser, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársa a Másfélfokon járja körbe a klímaadaptív ártéri tájgazdálkodás kérdéskörét. A szakértő szerint a 2022-es aszály fájó módon mutatta meg itthon a klímaváltozás erejét, de a vízhiányért az évszázados területhasználat, gazdálkodás és a vízkivezetés is felelős.

Túl nagy a párolgás

Az ártereket az idők során kedvező adottságaik miatt Európa nagy részén mezőgazdasági területekké alakították. Magyarországon a 19. századi Vásárhelyi-terv részeként jelentős vízrendezési munkálatokat végeztek, ekkor számos árteret lecsapoltak, de a Tiszát is szabályozták. Ezzel 38 500 négyzetkilométernyi területet mentesítettek az árvizektől, az árterek 90-98 százalékát pedig szántóföldekké alakították.

A 20. században a vízrendezés tovább folytatódott, de előtérbe került a vízhasznosítás és vízminőség-védelem. Ekkor már megindult az Alföldön a talajvízszint fokozatos süllyedése, a gazdasági-társadalmi és politikai változások (így az urbanizáció és a mezőgazdasági termelés visszaesése) pedig jelentősen hatott a tájra. A század végére a klímaváltozás lett az új kihívás.

A globális felmelegedés következtében az éves csapadékösszeg nem vagy alig csökkent, a mintázatok viszont megváltoztak. A vízhiányért nagyrészt a rendkívül erős párolgás felelős: hiába esik le évi közel 400-500 milliméter csapadék, ha a párolgási kényszer 700 milliméter.

Koncz Péter úgy látja, alkalmazkodni kell a változáshoz.

Az egykori ártereken lévő szántóföldek szervesanyag-tartalma mára lecsökkent, ami hozzájárul a víz megtartásához. Az eketalp jelenség részeként a szántás okozta talajtömörödés miatt nem szivárog be elegendő víz a talaj mélyebb rétegeibe, emellett az aratás után fedetlenül, takarónövények nélkül hagyott tarló párolgása okoz problémát. Erdőgazdálkodási területeken az alföldi akácosok is szárítják a talajt.

Koncz Péter szerint a vízgazdálkodás új megközelítést igényel: cél az ökológiai rendszerek működésére alapozott vízmegtartás, amit számos hazai és nemzetközi stratégia támogat, igaz, a megvalósulás sok esetben még várat magára.

Forrás: Pixabay

Az ártéri tájgazdálkodás ökológiai lehetőségében a vízmegtartás egyszerre jár a gazdasági, természetvédelmi és társadalmi haszonnal. A víz mentett oldalra történő kiengedése lehetőséget nyújt legeltetésre, kaszálásra, erdőgazdálkodásra, és gyümölcstermesztésre is. Az Alföld lecsapolt vizes élőhelyei ma már termőföldként gazdaságtalanok, a mezőgazdasági kultúrákban időként megjelenő víz pedig sokszor már csak gondot, árvizet és belvizet okoz.

Visszaadni a vizet a tájnak

Koncz Péter a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál egy projekt koordinálása során, 2020-ban kollégáival átvágással engedték ki egy, a Hajta patakon létesített zsilip és töltés vizét a kiszáradó nádasba.

Ekkor adták hírül, hogy visszaadják a vizet a tájnak.

2025-ben a vízügy aztán elindította a Vizet a tájba programot, ami a szakértő szerint mérföldkő. A vizet persze nem engedhetik ki bárhova, ehhez tulajdonosi, gazdálkodói hozzájárulás szükséges. Koncz Péter úgy látja, problémát jelent, hogy a korábbi támogatási struktúra miatt sokan nem tudnak átállni új gazdálkodási formára, ami akadályozza az elöntéseket.

A szakértő szerint a vízkiengedés és az ártéri tájgazdálkodás rendszerszintű megközelítése kulcsfontosságú, ennek egyik hagyományos, újragondolható eleme a fokgazdálkodás. Ennek lényege, hogy természetes átvágásokon, úgynevezett fokokon keresztül engedik szabályozott árterekbe a folyókat.

A megközelítés eredeti formájában sok helyen már nem alkalmazható, de módosított rendszerekkel javíthatnák az árvízvédelmet, csökkenthetnék a vízhiányt, illetve jobb mikroklímát biztosíthatnának. Az új megoldások közé tartozik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BME) műszaki terve, amelynek részeként gravitáció segítségével, a helyi viszonyokat figyelembe véve engedik fokokon, illetve a csatornákon keresztül a mélyárterekbe a vizet.

A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének egyik célja az ártéri gazdálkodás volt, ez egyelőre csak kis léptékben valósult meg különféle szereplők, így nemzeti parkok és önkormányzatok együttműködésében. A munkához civil szervezetek is hozzájárulnak, a Szövetség az Élő Tiszáért és a BOKARTISZ Kht. például gyakorlati útmutatókat készített.

Koncz Péter szerint a hatékony megvalósításhoz elengedhetetlen az ágazatok közötti szoros együttműködés.