A norvégiai lemming az egyik utolsóként kialakult emlős

A lemmingek (Lemmus nemzetség) az északi féltekén a sarkvidék közeli területeken elterjedt kisemlősök, amelyek egyaránt megtalálhatók Észak-Amerikában és Eurázsiában is. A küllemében kissé a mezei hörcsögre hasonlító, ám annál jóval kisebb rágcsáló növényeket, füvet, mohát, gyökeret eszik.

Ő maga rengeteg sarkvidéki ragadozó számára kulcsfontosságú táplálék, többek közt a rókák, baglyok, hermelinek, rozsomákok vadásznak rá. Elterjedt tévhit, hogy a lemmingek tömegesen ugrálnak le a sziklaszirtekről, ez valószínűleg abból alakult ki, hogy néha tömegessé válik a szaporulatuk (ahogy sok más rágcsálónál is előfordulnak gradációs évek), és ilyenkor vándorlásba fognak.

„A norvégiai lemming a fennoskandináv tundra ökológiájának kulcsfaja. Többek közt számos ragadozó, így a veszélyeztetett sarki róka fő zsákmányállata is. Emellett azonban evolúciós szempontból is izgalmas faj, ám eddig genomikai vizsgálatnak nem vetették alá. Ezt pótoltuk most a kutatásunkkal” – mondta el a vizsgálatokat vezető David Díez del Molino.

A szakemberek 9 jelenkori és két ősi lemmingpéldány genomját elemezve és összehasonlítva igazolták, hogy a szibériai lemming és a norvégiai lemming valóban két különálló fajba tartozik. Annak ellenére, hogy a két faj igen közeli múltban különült el, mai egyedeik képesek termékeny utódokat létrehozni, és az elterjedési területük is részben átfed, mégse keverednek egymással. Ez amiatt is fura, mert számos más emlősfaj, amely csak a közeli múltban különült el rokon fajától, ezt követően még sokáig keveredik, hibridizálódik.

Feltehetően az lehet ennek az oka, hogy a fajok kettéválását követően fizikai akadály került a két csoport közé – ez minden bizonnyal a jégtakaró volt. A norvégiai lemming feltehetően valamilyen refúgiumban (menedékhelyen) vészelhette át a legzordabb évezredeket. Efféle refúgium volt a Skandináv-félsziget legészakibb területén – itt a rendkívül kevés csapadék miatt nem tudott jégtakaró kialakulni, és számos növény, állat élte itt túl a egnagyobb eljegesedés évezredeit.

A kutatók a norvégiai lemmingben számos fontos génmutációt is azonosítottak. Ezek részint a bundáért felelős gének közt vannak (e faj a leginkább színes a lemmingek közt), illetve a zsíranyagcserében szerepet játszó gének.

Ez utóbbinak köszönheti a norvégiai lemming azt a képességét, hogy nem kell téli álmot aludnia, hanem télen is aktív maradhat. A hó hőszigetelő hatását kihasználva a hó alatti növényeket fogyasztva élhet, ez egyúttal a ragadozói túlélését is biztosítja (lásd a fenti videóban).

Ez, és a hasonló genomikai kutatások sokat segítenek abban, hogy a közelmúlt éghajlati hatásait felismerhessük az élőlényekben, és megértsük, hogy ezek az események miként járultak hozzá az új fajok kialakulásához.