Megtévesztésül viselnek álfejet egyes lepkék

Hazánkban is találkozhat a lepkerajongó olyan fajokkal, amelyeket evolúciójuk felvértezett álfejjel, a ragadozók elleni védekezés céljával. Az álfej a hátulsó szárnyak csúcsán alakul ki, a lehető legtávolabb a lepke valódi fejétől, így a megtévesztett ragadozó csak egy csipetet tud a szárnyakból megragadni ahelyett, hogy a lepke számára végzetes módon az igazi fejébe csípne bele. A hazai fajok a boglárkalepkék közé tartoznak, és az idősebb példányokon gyakran látni is, hogy hasznát vették az álfejüknek.

Indiai kutatók nemrégiben 944 lepkefajt vizsgáltak meg (legtöbbjük a boglárkalepkék családjának tagja), és hasonlították össze a különféle álfejeket, hogy kiderítsék, annak egyes alkotóelemei miként jöhettek létre az evolúció során.

No de mi teszi álfejjé a lepkeszárny fura kinövéseit?

Tudjuk, hogy számos lepkefaj alkalmaz valamiféle farkincát, nyúlványt hasonló célokkal, így a jól ismert kardoslepkéink, vagy a fecskefarkú lepkéink is. Ez önmagában azonban nem elég az álfejhez.

• Álantenna vagy álcsáp: a farkincák, amiket más lepkék is viselnek, ez esetben rövidebbek mint például az említett kardoslepkénél, de úgy mozognak, mintha valódi csápok lennének.
• Sötét, szemre emlékeztető kerek folt, amelynek az is a feladata, hogy a lepke szemét utánozza a szárnyvégeken.
• Feltűnő színű minta kizárólag a szárny álfejként működő részén, ami felhívja a figyelmet az álfejre, idetereli a ragadozó tekintetét.
• Fejszerű kitüremkedés a szárny végén, amelynek kontúrja a valódi fejét idézi.
• Összetartó vonalak, amelyek feladata a színes folthoz hasonlóan az, hogy a ragadozó figyelmét az álfejre terelje.

Az áfej jellemző részei

Forrás: Proceedings of the Royal Society B

A vizsgálatok alapján az egyes jegyek számos alkalommal, külön-külön is kialakultak a boglárkalepkék körében. A legelsőnek az álantenna jött létre, majd ezt követően a sötét pont és eztán a feltűnő színű folt. Úgy tűnik, hogy egymást segítette ezen elemek evolúciója, afféle alkalmazkodási együttesként jelentkezhettek.

Az összetartó vonalak viszont külön utat jártak, nem tartoznak ebbe az együttesbe. Mindegyik elem könnyen kialakulhat és könnyen el is vész az evolúciós helyzetektől függően, az egyes új fajok kialakulása során. Az, hogy ennyire labilisak e jellemzők, azt mutatja, hogy egy, az adott lepkefaj körülményeihez való rugalmas alkalmazkodásról van szó.

Korábban már voltak olyan vizsgálatok, amelyekben az álfej hatékonyságát mérték fel. Például cinegékkel teszteltek olyan lepkéket, amelyekre álfejet festettek – a cinege gyakrabban támadott a szárnyvégekre ezen esetekben. A gyakoriság ráadásul nőtt is, ha több álfej-jegy volt jelen a festett mintázatban. Egy másik kutatásból az derült ki, hogy az álfejet viselő lepkék közül azok élik túl gyakrabban a támadásokat, amelyek több jegyet is hordoznak egyszerre. Még múzeumi példányokon is gyakoriak az olyan harapás- vagy csípésnyomok, amelyeket a ragadozók hagytak a szárnyvégeken.

Bár a legtöbb álfejet viselő lepke boglárkalepke és mozaiklepke volt, azonban néhány példa más családokban is akadt. Ez utóbbiak esetében is azt találták, hogy az egyes jegyek együttesként alakultak ki.

E jegyek az olyan ragadozók ellen nyújtanak védelmet, amelyek látásukra hagyatkozva vadásznak, mint a madarak – a lepkék legfőbb ragadozói. A madarakon túl a gyíkok és az ugrópókok is a lepkék álfejére támadnak, ha efféle lepke kerül eléjük.