A leopárdfókák énekelnek a víz alatt

Az Új-Dél-Walesi Egyetem számolt be arról az új, a Scientific Reports folyóiratban ismertetett kutatásról, amelyben először vizsgálták meg a leopárdfókák víz alatti énekét. Az antarktiszi vizekben honos leopárdfókát leginkább abból a szempontból ismerjük, hogy egy könyörtelen élőhely könyörtelen ragadozója. Most azonban egy egészen új oldaláról ismerhetjük meg: különösen a hímek igen sok időt töltenek énekléssel.

A leopárdfóka magányos csúcsragadozó, életmódjához szüksége van a tengerjégre, ezen tarthatnak pihenőt ugyanis. Októbertől január elejéig (ami a déli félteke tavaszának felel meg) fontos feladatuk van, a Déli-óceán víz alatti énekesmadaraivá válnak.

Akár napi 13 órán keresztül is tarthat az az rituálé, amelynek során a magányos hím két percre lemerül a víz mélyére, előadja énekét, majd feljön a felszínre 2 percre – és ezt ismétli egész nap. Ez megy az egész szaporodási időszakban, hosszú időn át. Ha ilyenkor az ember egy víz alatti mikrofont leenged, biztos, hogy meghallja e ragadozók énekét.

A dalaik nem véletlenszerűek, hanem öt fő hangból épülnek fel, amelyek sorrendje és mintázata a lényeges. A dalok stilizáltak, és a kutatók szerint ennek az az oka, hogy így igazán nagy távolságokból is meghallhatók. A nőstények egy évben alig 4-5 napon át tüzelnek, csak ekkor fogamzóképesek.

Ugyan egy keveset maguk is énekelnek, ők inkább a hímek dalainak célközönsége. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a fülemüle tojók hazaérkezvén a telelésből már a territóriumban éneklő hímeket hallgatják repülés közben, úgy a leopárdfóka nőstények is a saját birodalmukból hangosan éneklő hímeket figyelik.

Amellett, hogy az ének a párzással áll kapcsolatban, mindkét nem esetében emelkedett hormonszintet is jelez. Könnyen lehet, hogy a hímek dominanciáját, vagy épp fittségét is elárulják a hallgatóságuk számára.

A kutatók 26 hím leopárdfóka énekét hasonlították össze bálnák, delfinek, majmok énekével, valamint számos emberi zenei stílussal a barokktól a Beatles-ig. Ezek az összehasonlítások vezettek arra, hogy leginkább a gyerekdalok, mondókák sajátosságaira emlékeztetek a fókaénekek. A gyerekdalok egyszerű, ismétlődő, könnyen megjegyezhető dalok, ugyanezeket a jellegzetességeket azonosították a kutatók a leopárdfóka énekében is. Bár annyira természetesen nem összetettek, mint az emberi zene, mégis van bennük rendszer.

Maguk a dalok nagyon hasonlóak, de az egyes hímek eltérő sorrendben adják elő őket, így egyedivé válik az ének, és az egyes hímeket meg lehet így különböztetni egymástól. Ugyanabból az öt hangból állítják elő egyedi, csak rájuk jellemző dalukat, amikre akár úgy is tekinthetünk, hogy az az adott állat neve. Szemben az egészen egyedi hangú emberrel, a leopárdfókák hangja ugyanolyan tónusú, ugyanolyan hangmagasságú, így kizárólag a sorrendiséggel tudnak elkülönülni társaiktól.