Ezek a bogarak piszkosul hasonlítanak a környezetükre

Az elmúlt években egyre jobban megismertük a vizuális álcázás különféle formáit – e módszerek azon állatok számára nyújtanak segítséget az életben maradáshoz, amelyek ragadozói látásuk alapján vadásznak. Vannak azonban világunknak olyan területei is, ahol a ragadozók nem a látásuk, hanem például a szaglás vagy az érintés révén találják meg és azonosítják zsákmányaikat.

Új-Zélandon vizsgálta meg egy kutatócsoport, hogy mi játszódhat le az ilyen ragadozói környezetben, és miféle álcát ölthetnek magukra a védelmet keresők. A héjbogarak  (Zopheridae) nyolc fajával végeztek kísérleteket, azt mérték fel, hogy e sötét környezetben élő állatok miként léphetnek fel a ragadozó hangyákkal szemben.

A hangyákat nem könnyű átverni, de jól tudjuk, hogy vannak, akiknek sikerül. Egyes lepkék hernyói hangyák közt nevelkednek fel, vannak a hangyabolyokban élő bogarak is.

Ezek az állatok a hangyák szaganyagait utánozva képesek elérni, hogy idegen voltuk ellenére ne támadják meg és ne cincálják szét őket, sőt, élelemhez is hozzájutnak a boly szívében. A héjbogarak nem mennek be a hangyabolyba a sorsukat illatanyagokkal kísérteni, ők másféle módszert alkalmaznak.

Ezek a kis termetű bogarak a korhadékban, illetve a fák kérgén élnek, s egyes fajaik ragacsos váladékkal vonják be testüket. E ragacsba azután a környezetben fellelhető különböző törmelékek, talajdarabok, fakéregtöredékek, mindenféle szemcsék rátapadnak, így a bogarak gyakorlatilag a környezetük összes koszát összegyűjtik.

A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy ez a koszréteg vajon csak valamiféle véletlen műve, vagy esetleg előnyt is nyújthat a bogarak számára.

Ismert, hogy számos állat (atkáktól poloskákon át bogarakig) használ efféle törmelékgúnyát, ezt a szakemberek passzív törmelékálcának nevezik, hisz itt az állatok nem szándékosan raknak magukra mindenféle holmit, hanem az csak úgy rájuk ragad.

Ez a „csak úgy” azonban tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy egy adott élőhelyre jellemző környezetet a hátán cipelje egy állat, és ezzel megtévessze a ragadozót.

A vizsgálatok során a nyolc bogárfaj egy része teljes, vastag törmelékálcát viselt, másik része részlegeset, harmadik része pedig szinte egyáltalán nem hordott ilyesmit. E bogarakat egyenként egy arénába helyezték, ahol ragadozó hangyákat szabadítottak rájuk.

Az aréna is háromféle volt: teljesen tiszta, apró törmelékkel felszórt, illetve fakéreg darabot tartalmazott. Az egyes bogarakat többször is összeeresztették a hangyákkal, és infravörös fényben rögzítették videókon az eseményeket.

Négyféle viselkedést tapasztaltak a hangyák részéről: egyszerűen átsétált a bogáron, mintha az egy tereptárgy volna; hosszabban vizsgálta a bogarat, megtapogatta az antennáival; megragadta a bogarat a rágóival; illetve cipelni próbálta a bogarat, amit már a zsákmányának tekintett.

A legtöbbször a tiszta arénában vették észre a hangyák a bogarat – teljesen mindegy, hogy mi volt vagy nem volt rajta, ott kilógott a környezetből. Legritkábban azokat a bogarakat észlelték potenciális zsákmányként a hangyák, amelyeket teljesen beborított a környezeti törmelék, ezek 34 százalékát vették észre.

Ha mégis észlelték őket a hangyák, az antennával tapogatást, vizsgálódást követően csak nagyon ritkán (az esetek 15 százaléka) lendültek támadásba. Ez azt jelentette, hogy a bogár álcája meglehetősen jól működött.

A félig törmelékbe burkolt bogarakat ugyan kicsit többször észrevették (41 százalék) a hangyák, mint a teljesen beburkoltakat, ám a tapogatás-vizsgálódás után ritkábban támadták meg őket (8 százalék), mint az felismert teljes törmelékálcát viselőket. Ennek talán az lehet az oka, hogy ezek a fél-álcás bogarak egyszerűen zavarba ejtették a hangyákat, és azok nem tudták eldönteni, hogy kosz vagy zsákmány-e a megtapogatott dolog.

Úgy tűnik, a fél-törmelékálca a leghatékonyabb hangyaellenes védelem. A teljes álcás bogaraknak végül 5 százaléka eshet a hangyák áldozatául, a fél-törmelékálcát viselőknek viszont csak 3 százaléka, az álcát nem viselőknek 12 százaléka válik prédává.

Kijelenthető ezek alapján, hogy a bogarakat borító „kosz” nem puszta kosz, a szó klasszikus értelmében, hanem igencsak hatékony segítség a ragadozók ellen. Ezzel nem a hangyák gyenge látását, hanem a szaglásukat és tapintásukat tévesztik meg ezek az apró bogarak. Az eredmény egyúttal azt is jelzi, hogy valószínűleg sokkal de sokkal elterjedtebb lehet az álcázás az állatvilágban, mint azt pusztán a vizuális álcák alapján eddig hittük.