180 év után találta meg elveszett párját az utolsó óriásalka

1844-ben egy csapat izlandi hajóba szállt, és kievezett Eldey szigetéhez, ami egyetlen hatalmas, 77 méter magasba emelkedő sziklatömbként áll ki az óceánból. Az alig 3 hektáros szirten ma is csak madarak élnek, nagyjából 30 ezer szula költ itt.

Nem volt ez másképp régen sem, a madárfajok összetétele azonban más volt. Itt talált utolsó menedéket az óriásalka utolsó néhány tucat példánya, miután korábbi otthonuk, egy másik, közeli sziget egy vulkánkitörésben 1830-ban megsemmisült.

A röpképtelen óriásalkák (Pinguinus impennis) az Észak-Atlanti térségben egykor elterjedt 5-6 kilós, 80 centi magas madarak voltak. A küllemében pingvinhez hasonlító, ám nem rokon madarat a húsa és a tolla miatt vadászták. Egykor sok százezres vagy akár több milliós stabil állománya élhetett a régióban, ezt azonban a túlvadászat a 16-17. századtól fogva folyamatosan csökkentette.

Erre az évszázados pusztításra tette fel a „koronát” a két utolsó példány elpusztításával az a három izlandi halász, akiket Carl Siemsen dán madárgyűjtő és kereskedő bízott meg. A két példány Koppenhágába került, ott preparálták őket, majd a Dán Természettudományi Múzeumba jutottak – a belső szerveik, alkoholos oldatban tartósítva, mindmáig itt vannak.

A bőrükből készült kitömött, kiállításra kész tárgyak pedig eztán igen kalandos útra keltek. Az egyik (a hím) példány 1847-ben a brüsszeli Királyi Természettudományi Intézethez került és Brüsszelben is maradt azután. A másik példányt először egy hamburgi kereskedő, Lintz vásárolta meg még 1845-ben, tőle aztán Amszterdamba került, Herman G.A. Frank madárkereskedő tulajdonába.

Nem melegedett meg azonban itt se nagyon a preparátum: 1846-ban von Westerholt-Glykernberg gróf lett az új tulajdonosa. Nála több óriásalka is volt, korábban elejtett példányok preparátumát is birtokolta, majd 1869-ig a gyűjteményében is maradtak a madarak.

Két óriásalkát, köztük az eldey-i tojót aztán egy angol gyűjtő, George Dawson Rowley vett meg. Egészen 1934-ig az angol tulajdonosnál is maradt ez a két óriásalka. Halála után az örökösei árverésen szabadultak meg a madaraktól: Vivian Hewitt kapitány, híres repülős vásárolta meg, mai értéken kb. 43-45 ezer angol fontért. Hewitt halálát követően ismét árverésre kerültek az óriásalkák (egészen elképesztő: mintegy százezer különféle madár volt a gyűjteményében…), és ezúttal sorsuk külön útra tért, ekkor már senki se tudta, melyik volt az 1844-es tojó.

Ha ön sem tudja követni a madarak sorsát, nincs egyedül: a szakemberek is elveszítették a fonalat.

A Hewitt örökösei által eladott két állat egyike Cincinnatibe került, a másik pedig Los Angelesbe. No de melyik hova?? Genetikai vizsgálatok segítettek ezt kideríteni.

A brüsszeli példányról még 2017-ben bebizonyosodott, hogy az eldey-i utolsó hím példány volt. A genetikai vizsgálatokhoz azok a belső szervek szolgáltak alapul, amelyeket a kezdetektől fogva a dán múzeum őrzött, eredetmegjelöléssel. Most ugyanezek segítették az összehasonlítást a tojó azonosításában is. A kutatók nemcsak a valószínűsített cincinnati példányt vizsgálták meg, hanem más múzeumi óriásalkákat is.

A cincinnati példányról ezek a génvizsgálatok igazolták: ő volt az Eldey szigetén leölt, legutolsó tojó. A Cincinnati Természettudományi Múzeum 1974-ben vásárolta meg a Hewitt-örökségből származó példányt, 25 ezer dollárért. Bár a Brüsszelben található párjával találkozni már valószínűleg nem fog a 180 éve kipusztított madár, a rejtély végére ezzel pontot tehettek a szakemberek.

A faj utolsó példányait már nem a hájukból készített lámpaolajért vagy az ehető húsukért ölték le, a gyűjtőszenvedély, mint halálok mit sem változtat a végzetükön. Sajnos ma is hatalmas üzlet a ritka (értsd: az ember tevékenysége által a kihalás szélére sodort) fajok illegális kereskedelme, olyannyira, hogy az utóbbi években még a tudományos közleményekben se szerepelnek azok a pontos lelőhelyek, ahol egy ritka állatra vagy növényre rábukkant egy kutató.