Fajvisszatelepítés: ne csak az emlősökre gondoljunk

Az IUCN kiadta úttörő Útmutató a vadon helyreállításához című dokumentumát, amely világszerte nyújt útmutatást a vonatkozó projektek megvalósításához. Az IUCN Ökoszisztéma-gazdálkodási Bizottsága (CEM) és annak Vadon helyreállítási Tematikus Csoportja által kidolgozott dokumentum mérföldkövet jelent a globális természetvédelemben, az irányelvek a vadon helyreállítását a világ természetvédelmi programjának középpontjába helyezik, a globális vadon-helyreállítási mozgalom kiterjesztésében.

Az irányelvek a természetvédelem paradigmaváltásaként tekintenek a visszavadításra, kiemelve az emberiség természethez való viszonyának alapvető megváltoztatásának szükségességét. A hagyományos, gyakran a gócpontokra vagy a veszélyeztetett fajokra összpontosító megközelítéseken túl a visszavadítás a földjeinken, édesvízi ökoszisztémáinkon és tengereinken működő ökoszisztémák újjáépítésének sürgető szükségességét célozza.

A dokumentum szerint a visszavadítás hangsúlyozza minden faj belső értékét, az emberi közösségek szerepét a rugalmas ökoszisztémák helyreállításában, valamint az ökológiai integritás kiépítését társadalmi- kulturális és politikai-gazdasági rendszereinkben. Az ökológiai ismeretek politikai, kulturális és gazdasági keretekkel való összekapcsolásával a visszavadítás holisztikus utat kínál a Föld bioszférájának helyreállításához, ahogyan azt az 1992-es Rio de Janeiró-i ENSZ-csúcstalálkozó résztvevői is elképzelték, akik az „ökológiai integritást” a fenntartható jövő vezérelveként határozták meg.

Ez a megközelítés elismeri, hogy az ember a természet része – nem pedig elkülönül tőle –, és hogy a természetes folyamatok helyreállítása mind az ökoszisztémák, mind a közösségek számára előnyös.

Ahogy az irányelvek megjegyzik, a visszavadítás célja az önszabályozó, rugalmas ökoszisztémák helyreállítása, amelyek képesek alkalmazkodni a változásokhoz, és támogatják az életet annak teljes sokszínűségében.

Visszavadítás az alapoktól

Amikor a visszavadításra gondolunk, lelki szemeink széles látképet nyitnak meg, legyen az egy füves terület, ahol a nagy legelők megújultak, vagy egy kiterjedt óceán, ahol a tengeri emlősök az évszázados kudarcok ellenére ismét nagy számban élnek. A képből azonban jó eséllyel hiányoznak az élet azon apróbb elemei, amelyek elengedhetetlenek az ökoszisztémák egészségéhez, és amelyek oly nagyban hozzájárulnak a Föld virágzó szépségéhez.

Hiányoznak a mikrokozmosz hatlábú képviselői, a rovarok.

Bár például a lepkék számának növelésére irányuló kezdeményezések viszonylag gazdag történetét nem szabad figyelmen kívül hagyni, elmondható, hogy a rovarokat a közelmúltig nagyrészt figyelmen kívül hagyták a természetvédelem rendszertani osztályaként. Az idők azonban változnak, ezt a tényt bizonyítja például a méhek iránti aggodalom korunkban tapasztalható fokozódása. Sőt, már számos olyan visszavadítási projekt létezik, melyek középpontjában kimondottan a rovarok előnyei állnak.

Az eltűnt rovarok visszatelepítésének története több mint száz évre nyúlik vissza. 1909-ben például George Verrall brit entomológus szabadon engedte a nagy tűzlepke (Lycaena dispar) hernyóit a Wicken Fenben, egy egykor hatalmas mocsaras terület kelet-angliai részén. Ez a vizes élőhelyi lepke Nagy-Britanniában valamikor a múlt század közepe után kihalt, amikor az utolsó populációk elpusztultak az élőhelyek lecsapolása és a természettudósok általi mintagyűjtés miatt (az 1909-ben szabadon engedett hernyók egy kontinentális alfajból származtak).

Verrall korai erőfeszítései a nagy tűzlepke visszatelepítésére számos további kísérletet eredményeztek a régióban. Eddig mindegyik kudarcot vallott, de a potenciális siker feltételei javulnak, most, hogy a Great Fen projekt folyamatban van. Ez a hosszú távú élőhely-helyreállítási program több mint 3000 hektár biológiailag gazdag mocsaras területet fog helyreállítani Kelet-Angliában, és a nagy tűzlepke lehet ennek a munkának az egyik jövőbeli haszonélvezője.

Több mint egy évszázaddal Verrall sikertelen fajbetelepítési kísérlete után az eltűnt lepkék populációinak helyreállítása globális tevékenységgé vált. A nyugati féltekéről származó számos példa közül egy mindenképpen említésre méltó, mégpedig a jelenleg is zajló Icaricia icarioides missionensis nevű boglárkalepke, az Icaricia icarioides egyik alfajának visszatelepítése az egyesült államokbeli San Franciscótól délre fekvő füves területeire.

Sok veszélyeztetett lepkéhez hasonlóan ez az alfaj is szöges ellentéte a visszavadítás plakátfajának, a farkasnak (Canis lupus). Kicsi és törékeny, szűk tápláléktartományra korlátozódik, és alig fél kilométernyire képes elterjedni. Mégis, ahogy az ikonikus kutyafélék megsegítésére irányuló intézkedések szívmelengető példákat mutatnak a visszavadításra, ugyanúgy működik az a munka is, amelyet a verdeső kifejlett példányok gondos áttelepítésével végeznek, hogy megvédjék és gazdagítsák e pikkelyes szárnyú kincs jövőjét.

A tundrasáska (Stethophyma grossum) Nagy-Britannia legnagyobb őshonos sáskája, és a Citizen Zoo által vezetett Hop of Hope nevű visszatelepítési program középpontjában áll. Közvetlen áttelepítések és fogságban tenyésztés keverékével – egy távoli, túlélő populációra támaszkodva – ezt a hosszú lábú növényevőt Kelet-Anglia számos ökológiailag alkalmas helyszínére juttatták vissza.

Forrás: Piaxabay

A bolygó másik oldalán egy másik egyenesszárnyú faj is részesült a közelmúltban az áttelepítési munkák előnyeiből. A Vandiemenella viatica nevű sáskát (mely a nálunk honos sisakos sáskára emlékeztet), egy röpképtelen, korlátozott terjedési képességű rovart, 36 helyszínre telepítettek be az ausztráliai Melbourne-be egy 2023-ban publikált tanulmány részeként. A korai eredmények biztatóak, a faj egy évvel később is jelen volt 28 kitelepítési helyszínen.

Élőhely-helyreállítás a rovarok érdekében

Míg a fent leírt áttelepítési munka fontos eszköz a kisebb életformák visszavadításában, a biológiai sokféleség a rovarokra összpontosító élőhely-helyreállítással is fokozható a segítség nélküli újranépesedés érdekében. Sok rovarfaj képes bizonyos távolságokat megtenni a nem megfelelő környezetben, míg mások ökológiailag hanyatló területeken élnek, kétségbeesetten várva a körülményeik kedvező változását.

Közép-Európa egyik helyszíne, ahol a rovarokra összpontosító élőhely-helyreállítási megközelítést tesztelik, a Beckovské Skalice – egy dombos, gyepekből és erdőkből álló táj Nyugat-Szlovákiában, amelyet mezőgazdaság és városi fejlesztések vesznek körül. Ebben a potenciális oázisban a különféle nappali és éjszakai lepkék által igényelt nyílt mikroélőhelyek visszahúzódnak, mivel a fás növényzet kezd dominálni.

Ennek a tendenciának a megfordítása érdekében a Mossy Earth égisze alatt a növényzet kezdeti eltávolítását különféle növényevők – köztük kecskék és szamarak – tenyésztésével párosítják, hogy megpróbálják utánozni a múlt évszázadok természetes legeltetési rendszerét. Ezek a helyben élő legelő állatok a múltban barangoló vadon élő bölények, ökrök és lovak analógiáiként szolgálnak majd.

A támogatott, legeltetett füves és tölgyfákkal borított legelők mozaikja kétségtelenül segíteni fog a nehéz helyzetben lévő élőlényeken és a jövőbeni benépesítők egy csoportján. A nappal és éjszaka aktív lepkék mellett ezek a kedvezményezettek többek között magányos méhek, szöcskék, bogarak és egyéb rovarok lesznek.

Nem csupán a szárazföldi helyreállítási projektekben szerepelhetnek rovarok: a vízi életmódúak is érintettek lehetnek.

Északabbra haladva Európában, Lappföld svédországi részére érkezve egy ígéretes programot találhatunk  az Abramsån folyó üledéklakó rovarközösségének rehabilitációjával kapcsolatban.

A 20. század elején, amikor az erdészek nagy mennyiségű vágott rönköt küldtek le ezen a vízi úton, sziklákat távolítottak el a folyómederből, kiegyenesítették és keskenyítették azt. Ezen beavatkozások eredményeként a folyó finomszemcsés üledékének nagy része elmosódott, amely korábban létfontosságú mikroélőhely volt számos rovar és más gerinctelen állat számára.

A Rewilding Sweden legújabb munkája visszafordította az Abramsån mederképződését, és segített egy természetesebb folyás felélesztésében, de a finomszemcsés üledék visszatérése nagyon lassú folyamat lenne, ha teljes mértékben a természetre bíznák. Így a folyó újjáélesztésének következő fázisa 150 tonna homok és kavics helikopteres ledobását jelentette.

Forrás: Pixabay

Az elkövetkező években monitoringot fognak végezni, hogy számszerűsítsék az újratelepülő üledéklakók faji összetételét. Ahogy ez a folyamat bekövetkezik, a folyó élővilága számára előnyös lesz a tápanyagok nagyobb mértékű visszatartása, mivel ezek az élőlények a lehullott leveleket és a vízben található egyéb szerves anyagokat fogyasztják, valamint a halak és más ragadozók táplálékellátása szempontjából vizsgálva is fontosak.

Franciaország nyugati partvidékén, a Bordeaux közelében található Étang de Cousseau természetvédelmi területen évtizedek óta zajlik a vadon élő állatok visszatelepítésének projektje. Az 1990-ben bevezetett féltermészetes legeltetés – egy ősi szarvasmarhafajta, a Marine Landaise jóvoltából – nemcsak a rezervátum hangás és mocsaras foltjainak helyreállításában segített, hanem különféle életformák számára is teremtett élőhelyeket.

1990-ben a ganajtúró bogarak és más koprofág (ürülékfogyasztó) faj sokfélesége és száma korlátozott volt, a szarvasmarháknak köszönhetően azonban ezeknek az élőlényeknek a bősége és gazdagsága az évek során lassan növekedett. Döntő fontosságú, hogy a szarvasmarhák semmilyen megelőző parazitaellenes kezelésen nem esnek át, amely nagymértékben javítja az emésztőrendszerükben található anyagok minőségét, mely így később ürülékformában táplálékforrást és a lárvák fejlődésének helyszínét jelenti.

Bár a koprofág élőlények visszatérése a természetvédelmi területre figyelemre méltó volt, a monitorozás kimutatta, hogy a régióban korábban jelen lévő ganajtúrófajok közül néhány még nem jelent meg újra. Az egyik jelentős hiányzó faj 2022-ben a Scarabaeus laticollis.

A Rewilding Europe által támogatott munka keretében ezt a bogarat nemrégiben betelepítették a természetvédelmi területre, tovább erősítve ökológiai közösségüket. A rovarok nagyrészt másodlagos haszonélvezői voltak az Étang de Cousseau-i újravadításnak, ám ez mégis egy példa arra, hogy a természetvédelmi tevékenységek elsődleges célpontjai voltak.

A rovarok, ha lehetőségük van rá, rendkívül sokféle környezetben boldogulhatnak, a vad folyóktól a növényevők trágyáin át, a hódok által épített akadályoktól az elhalt fenyőtűk halmaiig. Hasonlóan változatosak azok a szolgáltatások is, amelyeket ezek az élőlények nyújtanak a tágabb értelemben vett ökológiának, amelyben léteznek, beleértve például a lebontást, a tápanyag-körforgást, a beporzást, a magvak szétszóródását, a talaj fellazítását és a táplálékhálózatok gazdagítását.

Ezen és további okok miatt csak akkor értékelhetjük igazán a visszavadítás erejét, ha kiterjesztjük látókörünket a rovarokra és más kisebb életformákra.