Mik azok a fáslegelők, és miért annyira fontosak?

„A fa koronája nem is látszott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett. Az erő és szépség, az idő maga volt ez a tölgyfa. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit. (…) A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.” – Fekete István: Tüskevár.

Az ökológia gyakran használ olyan jelzős szerkezeteket, melyeket a megszokott helyesírási szabálytól eltérően egybe kell írni: holtág, úszóláp, vakszik, szakadópart, stb. Ebbe a sorba illeszkedik a fáslegelő és néhány, vele rokon élőhelytípus (fáskaszáló, legelőerdő) is. Egy fáslegelő ugyanis külön kategóriát képvisel, több annál, mint „fákkal tarkított legelő”. Ha a szóban forgó fák hazánkban nem őshonosak (pl. akác, nemes nyár, dió, eper) vagy őshonosak, de még kicsik és fiatalok, akkor az a terület bizony a szakemberek szemében nem üti meg a fáslegelő szintjét.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Élőhelyvédelmi Szakosztálya első alkalommal hirdette meg az Év élőhelye szavazást, melyen (a láprétet és a szikes tavat megelőzve) a fáslegelő lett a befutó. 2026-ban a szakemberek igyekeznek több figyelmet fordítani a hazai fáslegelőkre, megvizsgálni védelmük és állapotuk javításának lehetőségeit, továbbá a nagyközönségnek minél szélesebb körben bemutatni ezeket a gyönyörű, hangulatos, ősi nyugalmat árasztó területeket.

Fáslegelők országszerte

Hazánk élőhelytérképezésekor a szakértők nagyjából 5000 hektáron találtak fáslegelőket, néhány száz hektáron aktív vagy felhagyott, de még felismerhető legelőerdőket és fáskaszálókat. Eloszlásuk az országban nem egyenletes, a Kisalföld és az északi részt leszámítva az Alföld nagy részéről hiányzik, jellemzőbb ugyanakkor a Dunántúli-dombságon, az Őrség néhány pontján, a középhegységekben és nagyobb folyóink árterében.

Természetesen egy folyóparti fáslegelő teljesen más, mint ami 600 méterrel a tengerszint felett alakult ki egy irtásréten. Vízjárta helyeken füzek és az őshonos nyarak alkotják. Ahogy haladuk magasabbra, megjelennek a honos tölgyek, a vadkörte, a mezei juhar, a magyar kőris. A hegylábakon felfelé indulva a gyertyán is szerephez jut, a legmagasabban levő fáslegelőinken pedig már bükköket is találunk. Mint arról már volt szó, akármilyen hangulatos látványt nyújt a göcsörtös, csúcsszáradt, vén akácok alatt delelő gulya vagy birkanyáj, az ilyen facsoportot nem tekintjük fáslegelőnek. (Ugyanakkor az itt fészkelő madarak révén ennek is van természetvédelmi jelentősége!)

Kialakulás, tájtörténet

Van arra példa, hogy egy területen a zárt erdő kialakulásához nincs elegendő csapadék, de bokrosokat, ligeteket azért találunk. Az ilyen helyek legeltetése is fáslegelőket eredményezett, de az évszázados erdőkiélés, majd a valaha zárt erdők fellazult, hagyásfákkal tarkított részeinek jószággal való járatása is gyakori volt. A terebélyes, egymástól távolabb álló fák alatt az állatok és a pásztorok hűsölhettek a nyári melegben, a letört ágak faanyagot, a termések élelmet vagy takarmányt adtak, a jószág pedig folyamatosan lelegelte a magoncokat, így a famatuzsálemek alatt nem volt sem újulat, sem cserjeszint.

Érdekes jelenség, hogy nemcsak a fáslegelők kialakulása történt emberi hatásra, de az élőhely fennmaradása is rajtunk múlik. A természet ugyanis az adott körülmények között a legnagyobb szervesanyag-termelésre képes társulást részesíti előnyben, a szukcessziónak nevezett folyamat lényege az, hogy egy adott területen egyre összetettebb társulások váltják egymást, míg a klimax- vagy zárótársuláshoz (a mi éghajlatunkon az erdőhöz) eljutunk.

Ha egy fáslegelőn (vagy fáskaszálón) megszűnik az azt létrehozó és fenntartó tájhasználat, akkor cserjésedés, beerdősülés veszi kezdetét, az addig különálló öreg fákat hamarosan sűrű bozót, újulat veszi körbe. A fő veszélyt az jelenti, ha a folyamat folytatódik, ennek megértéséhez a fák eltérő növekedését kell megvizsgálnunk.

Zárt erdőben a fák elágazás nélkül felfelé törekszenek, hogy társaikat túlnőve fényhez jussanak, míg nyílt területen ugyanezek a fafajok alacsonyabbak, ellenben koronájuk sokkal szélesebb, terpedtebb. A fáslegelő fáinak asszimilációs felületének jó része a hatalmas, szétálló ágrendszerükön helyezkedik el, vagyis a gyorsan növő fák viszonylag rövid idő alatt képesek ezeket „megfojtani”.

Gyakori, hogy egy néhány évtizednyi korú, nagyjából egyforma fákból álló sűrűségben vastag, lábon elszáradt faóriás maradványaira bukkanunk. Ez annak a jele, hogy egy egykori fáslegelőn a legeltetés abbamaradt, az évszázadokig vetélytárs nélküli öreg fa pedig nem bírta a versengést.

Fáslegelők védelme – mit tehetünk?

Vészesen fogyatkoznak Magyarországon az öreg, odvas fák, minden egyes ilyen, további élőlények sorának otthont adó fát meg kell becsülnünk: koronájában vagy üregeiben madarak fészkelnek, réseiben, odvaiban denevérek tanyáznak, a letört, elhalt ágakban specialista rovarfajok növekednek, a fák közötti gyepen színpompás vadvirágok nyílnak. Mit tehetünk azért, hogy ezek a szép helyek fennmaradhassanak?

Érdekes kérdés, hogy száz magyar természetbarátból vajon hány tudja, mi az a fáslegelő. Ennek az írásnak és több hasonló cikknek fontos célja kicsit ismertebbé tenni ezt a másodlagos, ember által létrehozott lenyűgöző élőhelyet, annak jelentőségét, értékeit. Az Élőhelyvédelmi Szakosztály egyik 2026-os terve vezetett túrákat szervezni a leglátványosabb hazai fáslegelőkre, mert szép egy fényképes cikk, de ahhoz semmi nem fogható, ha valaki (Tutajoshoz hasonlóan) megsimíthatja a több száz éves fa kérgét.

Akadnak természetvédelmi oltalom alatt álló fáslegelők, de valószínűleg országszerte több tucat ilyen terület érdemelné még meg a törvényes védelmet. Fontos lenne, hogy a helyiek élére álljanak a nem védett fáslegelők védetté nyilvánításának, az értékes élőhelyfolt bemutatásának. Ugyanilyen lényeges, hogy a természettől elszakadt ember egyáltalán tudomást szerezzen a lakóhelyéhez közeli, adott esetben védett fáslegelő létezéséről.

Vannak elcserjésedett, befásodott fáslegelők, amelyek még menthetők: szárzúzással, azt követő legeltetéssel, ennek híján kaszálással új életre kelthetők lennének; ehhez a tulajdonosok szerepe elengedhetetlen. Végül: csak jó szándék és hosszú távú gondolkodás kell ahhoz, hogy saját gyepterületén valaki fáslegelőt vagy fáskaszálót hozzon létre. Szakosztályunk az ilyen törekvéseket is igyekszik szakmailag segíteni.

Szerző: Kovács Gergely Károly