Börtönszigetből természetvédelmi fellegvár: fotókon Tasmania fantasztikus világa

A britek annak idején a legelvetemültebb, visszaeső bűnözőiket vitték Tasmaniába. A legtöbbjükkel nem bírtak más ausztráliai büntetőtelepeken, így aztán olyan helyre száműzték őket, ahonnan lehetetlen volt megszökni. Tasmania nagy sziget, de azon belül a Tasman-félsziget – ahova Port Arthurt felépítették – csak egy keskeny földnyelven kapcsolódik a főszigethez, amelyet kutyákkal, katonákkal őriztek. A tenger, mely az üvöltő 40-es szélességi körök viharfútta vidékéhez tartozik, reménytelen menekülési próbálkozásnak bizonyulhatott.

Port Arthur a 11 ausztrál büntetőtelep egyikeként a 19. század elején favágó üzemnek indult, de 1833-tól a más telepeken kezelhetetlen foglyokat szállították ide. Egészen 1877-ig működött a börtön, amelyben a periódus első évtizedei alatt rendszeresen ütötték-verték a rabokat.

Ezután a humánusabbnak vélt pszichológiai módszerekhez nyúltak, amikor is a rab fejére csuklyát húztak és csöndben kellett maradnia hetekig. Úgy vélték, ez alatt az idő alatt elgondolkozhat a cselekedeteiről. A „csendes rendszer” az elkülönített szárnyban sem hozta meg a várt eredményt, csak azt, hogy a foglyok belebolondultak a kegyetlen bánásmódba.

A rabokat a közeli szénbányában dolgoztatták, és a század vége felé már 30 különböző célú épület szolgálta ki a telep lakóit. Az ausztrálok eufemisztikusan „történelmi helyszíneknek” hívják a telep maradványait, amely a legjobban megmaradt koloniális börtöntelep épületegyüttesnek számít az egész kontinensen.

A szomorú múltú, de egyben gyönyörű környéken álló – az UNESCO világörökségi listán szereplő –, szépen helyreállított templomok, az elöljárók számára épített udvarházak és mellettük a börtönkaszárnyák jó betekintést nyújtanak ebbe a sajátos világba, amely továbbra is velünk él:

egy ámokfutó 1996. április 28-án 35 embert lőtt le és 23-at sebesített meg, mielőtt a rendőrség megadásra kényszerítette.

35-szeres életfogytiglani büntetésre ítélték egy hobarti börtön pszichiátriai szárnyában.

7 fotó

Védett területek és legelésző birkanyájak vidéke

Tasmania komor történelme ellenére egyáltalán nem deprimált vidék, éppen ellenkezőleg: Ausztrália legtisztább, legbarátságosabb, legtermészetközelibb állama. Egyben a legkisebb is a maga 69 ezer négyzetkilométerével és alig 574 ezer lakosával.

Az állam 40%-a természetvédelmi terület, de a többi sem iparáról híres; gazdaságát és gazdagságát a bányászat, az akvakultúra (ami nem csak halászat), az erdőgazdálkodás, a turizmus, a gyógyítás és az építőipar alapozta meg. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem meghaladja az 55 ezer amerikai dollárt, amely több, mint a magyar duplája.

A sziget fővárosa, Hobart a 42. szélességi fokon található, amely nagyjából a horvátországi Splitének felel meg, csak a déli féltekén. Óceáni szigetről van szó, éghajlata hűvösebb, inkább a skóciaihoz hasonló: rövid meleg nyár és hosszabb, esősebb, de mérsékelten hideg tél. Kiváló adottságok a birkatenyésztéshez – amerre az ember ellát, a tájat a telepontozzák a legelésző állatok.

Tasmania a világ vége, innen délre már csak az Antarktiszt találjuk, és a leggyorsabb csatlakozással is több mint egy napig ülünk a repülőn. És mégis egyre több a külföldi látogató, ám természetesen a belföldi turizmus jellemző igazán, hiszen Melbourne-ből vagy Sydney-ből szűk két óra alatt oda lehet röppenni. Ez a távolság az ausztrálok számára karnyújtásnyinak számít.

11 fotó

Álomszép strandoktól viktoriánus épületekig

Bár vidéki a hangulat és a mentalitás, a nagyobb városok üzleteiben, bankfiókjaiban és vendéglőiben mégis szinte már csak ázsiai személyzetet találunk. Ausztrália továbbra is fogadja a bevándorlókat – bárkit nem, mert egy pontrendszer alapján szűrik az igénylőket. Évente a lakosság 1%-kal bővül, mindenekelőtt Kínából, a Fülöp-szigetekről és Indiából érkeznek a városok zsúfoltságát megelégelő, a tágas tájat és magas életszínvonalat kereső betelepülők. Az idősödő, angolszász eredetű lakosság helyét szemmel láthatóan gyors ütemben foglalják el a szolgáltató ágazatokban.

Tasmania Abel Tasmanról, egy holland felfedezőről kapta nevét, aki 1642-ben Új-Zéland felé hajózva pillantotta meg a szigetet, amelyet aztán patrónusára emlékezve Van Diemen-földként emlegetett. A britek csak 1803-tól, a Derwent folyó torkolatánál, a későbbi Hobartnál települtek be, és a mai napig csak szórványosan népesítették be azt. Ennek köszönhető, hogy Tasmánia szinte teljesen megőrizte eredeti állapotát; kevés nagyváros alakult ki, annál több kiterjedt, természetes terület maradt meg a szigeten.

Tasmania öt sajátosságával nyűgözi le látogatóit:

• a keleti és déli part álomszép strandjaival, amelyek egészen trópusinak hatnak;
• a középső részen az alpesi környezetet idéző Cradle Mountain gúláival;
• a tengeri fogások bonanzájával, amely nemcsak halakkal, hanem polipokkal, kagylókkal és rákokkal kelleti magát minden parti vendéglőben;
• a hobarti fantasztikus Museum of Old & New Arttal, azaz a MONA-val, amelyet egy őrülten kreatív, profi szerencsejátékos alapított;
• illetve az őshonos, mindenfelé felbukkanó állatvilágával.

Ezek mellett érdemes megemlíteni Port Arthur elgondolkoztató celláit vagy éppen Launceston, a második legnagyobb város épen maradt viktoriánus stílusú, ragyogó épületeit.

23 fotó

Ilyen kirándulni Tasmania természetében

Az sziget meg akar maradni annak, ahogyan a természet megalkotta, bárhol járunk, mindenhol ott a természetvédelem gondoskodása. Kijelölt, kiválóan jelzett útvonalak, ösvények, rengeteg és kifogástalan állapotban található magyarázó tábla, megemelt fapallók, hogy az állatok könnyen átbújhassanak alatta, elsőrangú látogató központok segítőkész személyzettel és túrafelszerelés boltokkal.

Sok helyütt autóval csak a bejáratig lehet eljutni, ott le kell parkolni, és a terület további részét csak gyalog vagy elektromos busszal lehet meglátogatni. A kilátóhelyeket előre jelzik, majd az út erkélybe, teraszba torkollik, hogy zavartalanul lehessen élvezni a panorámát.

A nemzeti parkokon belül nincs bódé, hütte, szuvenírbolt, csak az érintetlen anyatermészet.

A belépőpontokon cipőtisztító masinákkal fertőtlenítenünk kell lábbelinket, nehogy ártalmas anyagot hurcoljunk be. Mindennek persze ára van, az egynapos nemzeti park belépő nem olcsó, viszont többnapos látogatás esetén jutányos diszkonttal kapunk jegyet, ráadásul ez akkor is érvényes, ha az állam valamelyik másik nemzeti parkját keressük fel. Ezek után talán nem is meglepő, hogy a világ első zöld politikai pártját, a United Tasmania Groupot Hobartban alapították 1972-ben.

A Tasmanian Conservation Trust és a Tasmania Parks and Wildlife Service nagyvonalú juttatásban részesül, de egyértelműen jól használják fel a pénzt. A feladatuk megőrizni a sziget biodiverzitását, természeti értékeit, épített és kulturális örökségét.

Bár a tömegturizmus még messze nem fenyegeti Tasmaniát, kihívásból akad bőven: a tenger vize a világátlagnál jóval gyorsabban melegszik a sziget körül, a megemelkedő vízszint erodálja a gyönyörű partokat és az Ausztrália szerte jellemző bozóttüzek Tasmaniát sem kímélik. Egy vasárnap reggel a Hobarttól Ketteringig futó mintegy háromnegyed órás autóút során csaknem húsz elütött állat teteme hevert az aszfalton. Főleg wallabyk (kisebb és közepes termetű kenguruk), rókakuzuk és vombatok voltak az áldozatok. Az autókölcsönzőben előre szóltak: napnyugta után nem tanácsos a vezetés, és nem a rossz közvilágítás miatt.

A csak Tasmaniában élő tasman ördög, azaz erszényes ördög kevésbé akad utunkba, ami nem is nagy baj, mert nem kifejezetten kezes faj, de a wallabyk, a vombatok vagy a hangyászsünök tündéri állatok. A wallabykat – mint egyik képünkön látszik – még háziállatként is tartják, de persze nem a városban. A wallabyt egyes helyeken etetni is szabad, olyan finoman veszi el a kézből a kukoricaszemeket, mintha tudná, a kéznek száraznak kell maradnia.

10 fotó

A mellékelt képek egy novemberi utazás lenyomatai. Ilyenkor – a déli féltekén – tavasszal egy nap alatt négy évszakot lehet megélni. A képek megmutatják a sziget bámulatos változatosságát, természeti szépségeit, de mégis ki kell emelni azt az ember alkotta egészen különleges látnivalót, amely a legelkeserítőbb, pocsék időben is mágnesként vonzza a látogatókat.

Egy nem mindennapi múzeum

A hobarti Museum of Old & New Art egy, a külvárosban, folyami hajóval (is) megközelíthető komplexum, amely nem a szokásos kortárs művészeti galéria. Egy David Walsh nevű, a közelben született matematikus számítástechnikai zsenijét arra tette fel, hogy túljárjon a szerencsejáték üzemeltetők eszén. Ez sikerült is neki, a szerencsejáték megfejtése mellett a másik szenvedélye műtárgyak gyűjtése volt.

A város közelében a 90-es években megvett egy szőlőt házzal, hogy ott helyezze el kollekcióját. Mivel senki sem volt kíváncsi műtárgyaira, gondolt egyet, és a birtokot 2011-ben jócskán kibővítette. Ez a kísérlet sikerrel járt, és mostanra a MONA fellendítette Hobart idegenforgalmát.

A MONA polgárpukkasztó, bizarr, helyenként elképesztő, máshol ízléstelen darabjaira tömegek kíváncsiak. Walsh a domboldalba vágott múzeum mellett fenntart egy sörfőzdét, több minőségi éttermet, egy szálláshelyet, egy borbárt, egy zenei stúdiót és egy használhatatlan teniszpályát – nincs körülötte kerítés, így a folyóig kell lemászni az elütött labdák után, ami az eredeti szándék is volt.

A tompított megvilágítású helyiségekben eléggé esetleges sorrendben követik egymást a meghökkentő darabok és installációk, amelyek Walsh számára bizonyára logikus koncepció mellett kerültek a helyükre, de ő a legkevésbé sem törődik azzal, ha ezt valaki nem érti. A roppant népszerűség ellenére a MONA 2011-es megnyitása óta 408 millió ausztrál dollár veszteséget halmozott fel, de Walsh saját bevallása szerint teljesen elégedett a múzeum pénzügyi helyzetével. Olyannyira, hogy – mint az egyik kép bizonyítja – újabb építkezésbe fogott bele.

17 fotó

Tasmania egyik ikonikus nemzeti parkja a Freycinet Nemzeti Park, amely Hobarttól 195 kilométerre északra található és megtestesíti a tasman idillt. A vakítóan fehér, gránitsziklákkal szabdalt elhagyatott strandok, az érintetlen természet, a magas színvonalú, de nem tolakodó szolgáltatások már önmagukban is elég csábítóan hangzanak, ám a park fő ütőkártyája a Wineglass Bay, a Borospohár-öböl.

A majdnem 360 fokot bezáró, hegyek közé ékelt, tökéletes borospohárra emlékeztető ámulat erős, közel egyórás gyaloglással közelíthető meg, de menet közben a pazar növényzetre is érdemes figyelni. Az öbölbe jó pénzért hajóval is el lehet jutni, a hegyoldalból viszont a kilátás mindent felülmúl. Naplemente előtt páratlan látvány.

A félsziget túloldalán a figyelmetlen utazó a főúton elsuhan a meglehetősen fantáziátlan nevű Friendly Beach (Barátságos strand) szakasz mellett, pedig ez a több kilométeres mesebeli part a Freycinetet nem is jellemezhetné jobban. A parkban még jónéhány gyönyörű sétára, túrára hív a látogatóközpont, de akkor nem marad idő Tasmania sok más csodájára – hacsak nem áldozunk több hetet a legkisebb ausztrál tagállam felfedezésére.

Simonyi Tamás korábban Madagaszkárra kalauzolta el a National Geographic hazai online kiadásának olvasóit. A fotós további felvételei ezen az oldalon érhetők el.