Barokk a vadonban: ilyen, amikor a természet zenél

Dr. Demeter János romániai magyar állatorvos és fotóművész a nemzetközileg jegyzett TransNatura Fotóklub elnökeként egy évtizede elkötelezetten kutatja a vad természet vizuális és lelki dimenzióit, munkáiban a látvány mögötti csendet, drámaiságot és harmóniát keresve. Barokk című kiállítása kapcsán is adódik a kérdés, miként talál egymásra nála a természet időtlen szépsége és a barokk művészet szenvedélyes, hangzatos világa.

A Barokk című kiállításról elsőként maga a stílus jut eszünkbe. Mit jelent önnek a barokk?

Sokféle zenei stílust szeretek, nálam ez már gyermekkorban elkezdődött. Kisgyerekként nagyon szerettem a nagyszüleimmel aludni – óriási ágy, én középen.

Nagyapám, aki a szülővárosomban, Baróton a jobb időkben egyszerre három-négy kórusnak is a karnagya volt, minden este jó magasra felpúpolta a párnáit, feltette a zöld színű necc hajsapkáját, fogott egy könyvet, amelyről kiderült, hogy partitúra, bebújt az ágyba és olvasott. Dúdolta a dallamot, beintett a szólamoknak, irányította a zenekart, én pedig tágra nyílt szemekkel és fülekkel követtem az eseményeket.

Sokáig nem értettem ezt a zene iránti szerelmet. Csak azt láttam, hogy ilyenkor elindul egy beszélgetés nagyapám és valami magasabb rendű világ között, közöttük nincs más, csak dallamok és harmóniák.

Aztán én is elkezdtem zenélni. A rám erőltetett hegedűt hamar abbahagytam, aztán jött a gitár, a basszusgitár, a dobok, próbálkozás a lanttal, majd a furulyák, és végül valahogy úgy hozta az élet, hogy épp akkor kezdtem el Bakfark Bálint lantmuzsikáját hallgatni, amikor Kós Károly Varjú nemzetségét olvastam. Az volt számomra Erdély reneszánsz kori üzenete és azzal el is kezdődött a reneszánsz korszakom.

Közel kerültek hozzám Erdély várai, erőd-templomai, a falfestmények, a várkastélyok, a Kájoni-gyűjtemény, Giovanni Battista Mosto madrigáljai, Bornemissza Anna és Tófői Zsófia szakácskönyvei, és természetesen Bakfark Bálint lantzenéje és a Kájoni Consort régizene-együttes.

Azt hittem, megérkeztem, szerettem mindent a reneszánszból. De valahol mégis éreztem, tudtam, hogy valaminek még jönni kell, és jött is. Megváltoztatva mindent: az értékrendemet, a látásmódomat, az ízlésemet, a világszemléletemet – ahogy szokták mondani, eluralkodott rajtam.

Ez volt a barokk, főleg a barokk zene, benne a Händel-operákkal. Végül ez bizonyult az igazi megérkezésnek.

Hogyan jött az ötlet, hogy a fotókat barokk zenével párosítsa, és mit ad hozzá a zene a képek élményéhez?

Annyi év barokk után az is előfordul, hogy a fotó témájától függően szándékosan keresek rá valamilyen műre. Mostanában például olyan fotókat dolgoztam ki, ahol a madarak fürdenek. A szétfröcskölt vízcseppekről jutott eszembe, hogy valamikor hallottam egy Bach-fantáziát marimba előadásban.

A természetben találja meg a drámai fényeket és hangulatokat, vagy tudatosan alakítja ki a képeken?

Tulajdonképpen keresem az olyan helyzeteket, amelyekben erősek a fény-árnyék hatások. A barokk operákra is nagyon jellemző az erős fény-árnyék hatású díszlet, ez nagyon feldobja a színpadi jeleneteket, de a fotók esetében is kulcsfontosságú. Az örök fény-árnyék, jó-rossz konfliktus állandóan ott van a barokkban. Az árnyék vagy a sötét háttér nagyon fontos, enélkül nem tud fénybe kerülni a főszereplő vagy a téma.

Természetesen van utómunka a fotókon, de nagyon fontos, hogy ezek az utómunkák ne torzítsák el a valóságot. A mai digitális fotózás utómunkáiban ez a legnagyobb kihívás.

Hatottak-e önre a régi barokk festők, amikor ezt a sorozatot készítette?

Egyértelműen. Szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen Tiziano, Tintoretto, Caravaggio, és Rembrandt festményeit élőben is láthattam. Ha valakik tudtak bánni a fénnyel és az árnyékkal, azok ők tudtak.

Egy-egy különleges fény vagy hangulat megörökítése inkább hosszú várakozás vagy gyors döntés kérdése?

Szerencse, legalábbis az volt mostanig. Jelenleg ugyanakkor épp egy olyan természetfotós leshely kialakításán dolgozom, ahol tudatosan keresem az erős, kontrasztos hatásokat.

Milyen út vezette ehhez a sorozathoz, és jelent-e ez új irányt a munkásságában?

Igazság szerint nehezen szántam rá magam. Nem vagyok egy magamutogatós típus, meg aztán életemnek egy bizonyos szakaszában már sokat voltam reflektorfényben. Gondolom, ezért van az, hogy nehezebben veszem rá magam arra, hogy a belső világomat megosszam másokkal.

De ez esetben úgy éreztem, hogy ezekkel a „muzsikáló” fotókkal olyan élményt tudok nyújtani az érdeklődőknek, amellyel kíváncsivá tehetem az embereket a természet és a muzsika csodái iránt.

6 fotó

Hol húzza meg a határt a valóság bemutatása és a művészi átalakítás között?

A cél a valóság bemutatása, nem a számítógép által elérhető hatásvadászat. Az utómunka csak akkor értékes vagy fontos, ha minimális eszközökkel sikerül még inkább érvényesíteni azokat a vizuális effektusokat, amelyekkel a fontos részleteket hangsúlyozzák ki. Azt mondanám, ez jóízlés kérdése.

Az ön értelmezésében mi az üzenete a kiállításnak?

A barokk szinte mindenhol ott van, szerintem ezt a művészeti stílust értette leginkább az ember – jó és rossz tulajdonságaival együtt. A barokk fényes, sötét, erős, gyöngéd, gőgös, szerény, sejtelmes, tolakodó, visszafogott, kitárulkozó, befele forduló, színes, diadalmas, hangos, diszkréten erotikus, kérkedő, kíváncsi, csillogó. A barokk gyönyörű, épp, mint a világ.

A Barokk látható volt már Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben és Nagyszebenben. A kiállítás következő helyszíne Kolozsvár, miközben már folynak az egyeztetések a magyarországi helyszínekkel.