Van még hely Mallorcán, ahol sikerült megóvni a partokat

Még sötét van, amikor a park bejáratához érek. A levegő hűvös, a fenyők gyantás illata sűrűnek, szinte tapinthatónak tűnik. Ahogy elindulok a homokos ösvényen, a talaj puhán nyeli el a lépteimet csak a távolból érkező Földközi-tenger halk, kitartó morajlása vezet. Amikor kiérek a partra, a horizont már éppen elkezd világosodni, a víz szinte mozdulatlan, még őrzi az éjszaka békéjét.

Cala Mondragó öble üres, a homokban nincs egyetlen friss lábnyom sem, csak a szél rajzol bele finom, ideiglenes mintákat. Leülök, és figyelem, ahogy a fény lassan szétterül a vízfelszínen, a sötétkék lassan türkizbe oldódik, majd világoszöldbe, és végül az első sirályok is megérkeznek.

Harc a befektetők ellen

Spanyolország keleti partjai közelében fekszik a Baleár-szigetcsoport. A négy fő sziget – Mallorca, Menorca, Ibiza és Formentera – mind saját karakterrel bír, mégis összeköti őket a mediterrán világ jellegzetes ritmusa: a tiszta tenger, a vadregényes tájak és a turizmus erős jelenléte.

Mallorca délkeleti partvidéke azonban egészen más képet mutatott a 20. század közepéig. Mondragó vidéke már a középkorban is lakott, művelt táj volt, apró parcellákra osztott földek, kőfalakkal elválasztott birtokok, és hagyományos mallorcai gazdaságok rajzolták ki a táj szerkezetét.

A helyiek megélhetése szorosan kötődött a földhöz és a tengerhez, juhtenyésztés, olajfa- és mandulatermesztés, valamint part menti halászat jelentette a mindennapokat. A Cala Mondragó és S’Amarador öblei természetes menedékként szolgáltak a nyílt tenger viszontagságai ellen, míg a belső dombvidékeken fenyvesek és mediterrán cserjések váltották egymást.

10 fotó

A fordulat a 20. század második felében érkezett, amikor Mallorca a mediterrán turizmus egyik központjává vált. Az 1950–60-as évektől gyors ütemben nőtt a látogatók száma, ami új infrastruktúrát követelt, utak épültek, part menti területek alakultak át, és rengeteg természetes szakaszt beépítettek. Mondragó környéke is hamar felkeltette a fejlesztők érdeklődését, hiszen a Karib-térségre emlékeztető, fehér homokos öblök és a sekély, türkizkék víz ideális üdülőterületnek ígérkezett.

A helyiek azonban másként gondolták, az 1970-es évektől egyre erősebb civil és szakmai ellenállás bontakozott ki a beépítési tervek ellen. Gazdák, helyi családok és természetvédők közösen léptek fel a terület megőrzéséért, és bár a turizmus jelentős gazdasági és anyagi növekedést ígért, mindez a partvidék természetes állapotának visszafordíthatatlan átalakulásával fenyegetett.

A viták, petíciók és tiltakozások éveken át tartottak, miközben egyre világosabbá vált, hogy a térség ökológiai értékei – köztük a Posidonia oceanica tengeri fűmezők, amelyek a víz tisztaságát is biztosítják – pótolhatatlanok.  A kitartás végül eredményt hozott, 1991-ben elindult a terület hivatalos védetté nyilvánítása, majd 1992-ben létrejött a Parc Natural de Mondragó, a Mondragó Nemzeti Park, amely ma is őrzi a táj eredeti arcát a változó világ peremén.

Ösvények és rejtett öblök

Átsétálok a közeli S’Amarador öbléhez. A parttól induló keskeny ösvény lassan emelkedik a sziklák közé, ahol az apró kövek tompán ropognak a talpam alatt. A bokrok között gyíkok villannak fel és tűnnek el egyetlen pillanat alatt. Minden kanyar után újabb látvány tárul elém, egy rejtett kis öböl, szél formálta sziklafalak, vagy a horizontig táruló tenger, amely szinte beleolvad az égbe.

Egy magaslaton megállok. Innen válik igazán érthetővé, miért álltak ki a helyiek a terület megőrzéséért. Míg a Baleár-szigetek legtöbb partszakasza már régen megadta magát a beépítésnek és a turistaforgalomnak, itt a föld még a saját törvényei szerint virágzik és él.

A szél végigsiklik a fenyőkön, és ahogy a nap egyre magasabbra emelkedik, a park is életre kel. A lagúnák sekély vizében madarak jelennek meg, szürke gémek és kócsagok állnak mozdulatlanul a part mentén, türelmesen várva zsákmányukra. A nádasok lassan megtelnek hangokkal – szárnycsapásokkal, vízcsobbanással, távoli kiáltásokkal –, míg végül az első fürdőzők is megérkeznek a tengerhez.

10 fotó

Amikor elindulok visszafelé, a nap már magasan jár. A reggeli hűvösség eltűnik, a levegő felmelegszik, és a park új arcát mutatja. Még egyszer visszanézek a tengerre. A part menti öblökben ma is ugyanaz a tiszta víz hullámzik, amely egykor a halászokat idevonzotta, és szerencsére a felszín alatt is megmaradt a neptunfű (Posidonia oceanica), amely nemcsak a víz kristálytiszta átlátszóságáért felelős, hanem számos halfaj – köztük sügérek és márnák – szaporodási- és nevelőhelyei is.