Ezért járnak totyogva a pingvinek

Talán a pingvinek szárazföldi esetlensége az egyik oka annak, hogy olyannyira kedvelt madarakká válhattak – de vajon miért totyognak? A Midwestern Egyetem állatorvos kutatói vezette csoport nemrégiben feltárta, miféle anatómiai oka van a pingvinek különös járásának, és mi segíti őket a víz alatti repülésnek tűnő úszásukban.

Ehhez a bóbitás pingvin (Eudyptes chrysolophus) csontozatát és izomzatát vizsgálták meg nagy részletességgel, speciális képalkotó eljárás segítségével. Így sikerült feltárni azokat az anatómiai részleteket, amelyek révén a pingvinek vízi akrobatákká váltak, ám cserébe fel kellett adniuk a szárazföldi mozgási képességeik javát.

A madarak elsöprő többségének teste a levegőt átszelő szárnyalásra fejlődött, vannak még röpképtelen madarak, amelyek a járásra, futásra specializálódtak, a pingvinek azonban mindkettőtől különböznek. Se a levegőben repülni, se gyalogolni nem tudnak. A szuperképességük azonban a víz alatti „repülés”, amelynek során a szárnyaikat uszonyként használva villámgyors és energiahatékony módon jutnak előre ebben a madarak számára szokatlanul sűrű közegben. Ezért a célért a pingvineknek igencsak át kellett alakítaniuk szárnyizomzatukat.

A kutatás legfontosabb eredménye, hogy egy speciális izom a pingvinekben jóval nagyobbra nőtt, mint a repülő madarakban. Ez a vállövben lévő hollócsont (coracoid) feletti izom. A fura nevű hollócsontnak az a feladata, hogy megakadályozza a mellkas összeomlását a szárnycsapások során, mintegy ellentartva annak. Az ezen a csonton feltapadó izom (musculus supracoracoideus) pedig magát a felfelé irányuló szárnycsapást segíti, enélkül a madár nem tudna felszállni és repülni.

Nem olyan ijesztő ez az anatómialecke, mint hinnénk! A lefelé irányuló csapást a nagy mellizom (amiből a konyhában közkedvelt csirkemell nagyobbik fele áll) biztosítja. A csirkemell alatt lévő, vele együtt árult kisebb, csonthoz közeli, hosszúkás izom, amit könnyen le lehet választani a nagy mellizomról, maga a hollócsont feletti izom.

A hollócsont nevét pedig nem a hollók, hanem egy kis alaktani hasonlóság adta. Az emlősökben lévő kis méretű maradványa ugyanis a holló csőrére hasonlít, emiatt kapta a nevet – a madarakban, kétéltűekben, hüllőkben (köztük a dinoszauruszokban is) még teljes volt, ezért nem is hasonlít például a mienkre.

A pingvinek esetében a jelentősen megnagyobbodott hollócsont feletti izom mindkét irányú szárnycsapásba belesegít, ez pedig kellően felgyorsítja őket a víz alatti repülésük során ahhoz, hogy hatékonyan üldözhessék a gyors zsákmányállatokat. Azzal, hogy a pingvin nemcsak a felfelé, de a lefelé irányuló szárnycsapásaihoz is hozzájárul a nagy méretűvé vált izom, a víz alatti életmódot segítő evolúciós alkalmazkodást láthatunk.

A felismert sajátosságok nemcsak anatómiai-evolúciós érdekességet jelentenek, hanem az állatkertekben, vízi parkokban tartott pingvinek számára jobb állatorvosi ellátást is biztosíthatnak a jövőben.

Szintén a vízi életmódhoz köthető anatómiai változás áll a totyogó járás hátterében. A lábait a pingvin úszás során szorosan egymás mellé zárva tartja, hogy teste áramvonalasabb legyen, a kisebb felülettel csökkentse így a közegellenállást, a víz fékező hatását. Azonban az az izom, amellyel a lábait összezárja, a felegyenesedett járásban, egyensúlyozásban is fontos szerepet játszik.

Azzal, hogy az úszáshoz nélkülözhetetlen láb összezáráshoz ne kerüljön túl nagy erőfeszítésébe a pingvinnek, ezek az izmaik is átalakultak, és ezért folyamatosan közel tartják a lábakat. Emiatt a pingvin csak úgy tud nagy energiahatékonysággal járni, ha billeg közben.