Izgalmas módokon védik fiókáikat a bíbicek

Az egészen apró, napos csibénél is kisebb fiókák még nem tudnak repülni, ezért ez az időszak nagyon veszélyes számukra, könnyen a ragadozók áldozatává válhatnak. Ez ellen a környezetükbe kiváló beolvadást nyújtó, terepszínű tollruhájukkal tudnak védekezni, illetve szüleik is többféle módon próbálják óvni őket. Például azzal, hogy ha veszélyes ragadozót, vagy embert észlelnek közeledni, akkor hangos vészkiáltásokat hallatnak.

A ragadozókat sokszor vakmerően támadják, próbálják elűzni a területről. Esetenként jellegzetes hangadással arra késztetik a fiókákat, hogy azok teljesen mozdulatlanul a földhöz lapuljanak, beleolvadjanak környezetükbe. Ez alatt ők próbálják elcsalni, elűzni a támadót.

Ha elhárult a veszély, a szülőmadarak visszatérnek a földön lapuló fiókák közelébe és ott a tojómadár rendszerint magához hívja a fiatalokat. Ilyenkor egy igazán bájos jelenetnek lehetünk tanúi: a kis pelyhes csöppségek odaszaladnak az anyjukhoz, aki alacsonyra ereszkedve, hastollait lazán leengedve biztos menedéket nyújt számukra.

Az apróságok egészen bebújnak a szülőmadár hasa alá, hastollai közé, ilyenkor elsőre úgy tűnhet, mintha a tojónak kettőnél több, négy, hat, akár nyolc lába lenne, mert a fiókáknak csak a lábai látszódnak ki.

Az első néhány hét nagyon kritikus időszak a fiókák számára, azonban ha megfelelő táplálkozóterület áll rendelkezésükre, akkor gyorsan nőnek, fejlődnek és nyár elejére már elérhetik a röpképes kort. Olyankor aztán laza csapatokba verődve járják a környéket, keresik az alkalmas táplálkozóhelyeket.

A bíbic (Vanellus vanellus) jellegzetes bóbitájáról könnyen felismerhető, közkedvelt madárfaj. A hazánkban is költő partimadarak közül messze a leggyakoribb. A régi paraszti világban érkezése jeles napnak számított, hiszen a szántó-vető nép számára a jó idő közeledtét jelezte.

Korábban igen nagy tömegben fordult elő és költött az Alföldön, mára azonban az élőhelyek átalakulása, kiszáradása miatt megritkult a költőállomány. Védett madár, természetvédelmi értéke 50 ezer forint, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján mérsékelten fenyegetett fajként szerepel.

A mediterrán régióban vagy az atlanti partvidéken telelnek, ahol gyakran mutatkoznak az aranylilékkel együtt. Az aranylile (Pluvialis apricaria) méretben hasonlít a galambokra, testhossza 30 centiméter körüli, szárnyfesztávolsága pedig 67-76 centiméter. Testtömegben viszont elmarad a városokban mindennapos madaraktól, jellemzően ugyanis nem éri el a 300 grammot.

Távolról barnás színezetűnek tűnik, azonban közelebbről megvizsgálva jól látható sötétszürke fejteteje és felsőteste, amelyen aranysárgás és fehér pettyekkel sűrűn mintázott. Az aranylile rovarokat és lárváikat, férgeket és más gerincteleneket fogyaszt, de kis mennyiségben növényi eredetű táplálékot is magához vesz.

A Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listája szerint az aranylile nem fenyegetett, sőt több mint 1 milliós világállománya növekvő tendenciát mutat. Magyarországon ugyanakkor védett faj, természetvédelmi értéke 25 ezer forint.