Miért annyira izgalmas egy bálnatemető felfedezése?

Az eddig ismert legidősebb, legmélyebb és legkiterjedtebb bálnatemetőt találták meg az Indiai-óceánban, a helyszínen a tetemek nem véletlenszerűen szóródtak szét: egy 1200 kilométer hosszú, északnyugat-délkeleti tengely mentén sorakoznak. A Diamantina-árokrendszerből felszínre hozott leletek között 5 millió évnél idősebb fosszíliák is megtalálhatók, ezeket tengerbiológusok és paleontológusok vizsgálják.

A felfedezés másik érdekessége, hogy a tudomány számára eddig ismeretlen rákfajok, férgek táplálkoznak a bálnacsontokon, olyan speciális közösségek alakultak ki, melyek izgalmas információkkal szolgálnak az evolúciókutatás szempontjából. A felfedezés alapjaiban változtathatja meg a cetfélék migrációjáról és a batipelágikus ökoszisztémák trofikus hálózatairól alkotott képünket.

Az óceáni aljzat vizsgálata és a geomorfológiai feltérképezés során speciális alakzatokra és különleges mintázatokra bukkantak. Az objektumcsoportok lokalizálását követően végzett részletes vizsgálatok igazolták, hogy a képződmények cetek csontmaradványai.

Hol került elő a bálnatemető?

A tengeri emlősök pusztulását követő aljzatba való lesüllyedését angolul whale fall jelenségnek nevezik. Ez kulcsfontosságú szerepet játszik a mélytengeri ökoszisztémák tápanyag-utánpótlásában. Bár a folyamat jól ismert, a korábban megtalált tetemek túlnyomó többsége 4000 méternél sekélyebb zónákból, elszórtan származott és elszórtan kerültek elő.

A kínai, orosz és új-zélandi kutatóiból álló nemzetközi expedíció a Diamantina-törésvonal mentén végzett felmérést egy mélytengeri kutató-tengeralattjáró segítségével. A törésvonal vonulatai mintegy 50–60 millió évvel ezelőtt jöttek létre, amikor az ausztrál és az antarktiszi kontinentális lemezek tektonikailag elkülönültek egymástól.

A Nature folyóiratban publikált tanulmányában beszámoltak róla, hogy a 32 irányított mélytengeri merülés során számos fosszilis és öt frissebb bálnatetemet találtak, a törésvonal legmélyebb pontjainak közelében, egészen 7002 méteres mélységig került elő cetkövület, összesen 485 fosszilis cetmaradvány csoportot regisztráltak.

Milyen fajokat tartogat a bálnatemető?

Az 5 recens maradvány bizonyítja, hogy a bálnatemető ma is ellátja funkcióját.  Ráadásul ezek a szöveti bomlás különböző stádiumában voltak.

A leletek egy északnyugat-délkeleti tengely mentén, mintegy 1200 kilométer hosszan sorakoznak. A kutatók feltételezése szerint egy korábban nem ismert, összefüggő ökológiai szuperfolyosót tártak fel, amely mind időben, mind térben a valaha pontosan azonosított leghosszabb bálnavonulási útvonalnak tekinthető. Egyes szakaszokon 800 csontváz is felhalmozódott, ami önmagában is egyedülálló felfedezés.

A temető összetétele igazi kirakós a tudósoknak, a leletek taxonómiája heterogén, ami komoly fejtörést okoz az evolúcióbiológusoknak. Olyan bálnafajok csontjai fekszenek itt egymás mellett, amelyek életmódja teljesen eltér, hiszen a sekélyebb tengerekben „szűrögető” sziláscetek és a mélymerülés rekordereinek számító ragadozó életmódú fogascetek maradványai keverednek benne.

Frissebb lelet a déli csukabálna csontváza, míg például a Pterocetus benguelae egy kihalt csőröscet, amelynek koponyatöredék-fosszíliáját 5,3 millió évesre becsülik. A miocén-pliocén határára datált lelet nem egyedüli. Ráadásul a tudomány számára teljesen új, frissen leírt fosszilis csőröscetfajokat írnak le, melyek holotípusát a törésvonal területéről emelték ki. A leletek vizsgálata még tart.

Élet a bálnatemetőben

Bár egy temetőről beszélünk, a helyszín valójában vibrál az élettől. Amikor egy bálna elpusztul és a fenékre süllyed, a teste évtizedekre elegendő táplálékot biztosít a mélytengeri élőlényeknek. Dr. Giovanni Bianucci, a Pisai Egyetem paleontológusa és a tanulmány társszerzője rávilágított, hogy ezek az extrém, fényszegény és hidrosztatikai nyomásnak kitett környezetek olyan tengeri ökoszisztémáknak adnak otthont, amelyeket a modern tudomány kevéssé ismer, illetve ebből a régióból számos új faj kerül most azonosításra.

A tetemek és csontok felszínén komplex, szulfofilikus és heterotróf közösségek alakultak ki. A kutatók most írják le a legújabban lefilmezett és a kiemelt csontok kollagéntartalmát hasznosító csontfaló élőlényeket. Számos rákfaj, puhatestű, és kígyókarú tengericsillag alkot fénytől elzárt közösséget.

Jon Copley, (aki független szakértőként kommentálta az eredményeket) kiemelte, hogy a bálnatetemeken élő közösségek szigetszerűen izolált oázisokként működnek a mélytengeri aljzaton. Az itt élő fajok evolúciósan és trofikusan szoros rokonságot mutatnak a mélytengeri forróforrások kürtőin kialakult kemoautotróf közösségekkel.

Mi a magyarázat a tömeges bálnatetemekre?

De miért is jelentős mindez evolúciókutatási szempontból? A bálnamaradványok egymástól izolált csoportokban halmozódtak fel, az ezeket benépesítő közösségek ezért nemcsak a mélytengeri hidrotermális kürtők élővilágától, hanem a kilométerekkel távolabb található más csontfelhalmozódások lakóitól is eltérő tulajdonságokat mutathatnak.

Az ilyen, elsődleges szukcesszió során, közvetlen emberi beavatkozás nélkül kialakuló élőhelyeken különösen jól tanulmányozhatók az izoláció következtében létrejövő genetikai és adaptív eltérések. A bálnatetemek így az evolúciókutatás számára egyfajta természetes kísérleti rendszert jelentenek: olyanok, mintha egy elszigetelt laboratóriumi környezetben figyelhetnénk meg az evolúciós folyamatokat míg felgyorsíthatnánk az időt.

A szakértők szerint az elnyújtott bálnatemető két egymást kiegészítő hipotézissel magyarázható:

• Egyrészt a terület a sziláscetek ősi, de máig használt vonulási útvonala alatt található.
• Másfelől a Diamantina-árok meredek morfológiája kiváló tintahal vadászterületet biztosít a mélymerülő ragadozó cetek számára. A vadászat során néha elérhették fiziológiai merülési határaikat. Sokan a teljesítőképességük végső határáig merültek a sötét hasadékba és a kanyonok fogságába esve pusztultak el.

A kutatás arra is rávilágít, hogy az óceánok mennyi titkot tartogatnak még számunkra, és hogy a tengeri makrofauna evolúciója alapján számos kérdés merül fel.

Szerzők:Bakó-Hegedüs Kinga és Bakó Gábor cikke