Ez az evolúciós verseny 44 millió éve tart

A hazánkban gyakori kacsafarkú szender nem tartozik az igazán különleges vagy ritka szenderek közé, de vannak olyan fajok is, amelyek már az igen extrém kategóriába esnek. Ilyen például a nyitóképen látható, nagy termetű folyófűszender (Agrius convolvuli), amelynek nyelve akár 10 centi hosszú is lehet – ez a faj kimondottan a tölcséres virágokat kedveli. Szerencsés esetben egy nyári éjjelen akár az ablakunkban illatozó petúnián, vagy más, tölcséres virágú növényünkön is megjelenhet a kertben.

Vannak azonban még ennél is extrémebb fajok. Efféle afrikai lepkéknek köszönhető többek közt számos majomkenyérfa beporzása. A madagaszkári, nektárjukat igen mély sarkantyúban rejtő orchideák beporzójaként megjósolt lepkefaj is egy szender: a Xanthopan morganii praedicta nevű faj nyelve akár 28 centisre is nőhet.

No de minek köszönhetően vált egy virág tölcsére mélyebbé, és miért lett egy-egy lepke pödörnyelve irtó hosszú? A Floridai Természettudományi Múzeum kutatói és munkatársaik nemrégiben 310 szenderfaj genetikai elemzése és a nyelvük hosszának mérése segítségével számították ki, hogy hogyan is alakult ki a lepkék és a virágok közt ez a különös kapcsolat.

Számos szendernek van igen hosszú nyelve, más fajoké rövidebb és így ezek nem csak a mély tölcsérű virágokból tudnak falatozni. Van még néhány olyan szenderfaj is, amely kifejlett rovarként egyáltalán nem táplálkozik, csak abból él, amit hernyókorában evett.

Ezek eltérő stratégiákat jelölnek, amelyek eltérő evolúciós úton is jöttek létre. A világon egyébként összesen mintegy 1600 szenderfaj él, vagyis meglepően sokszínű társaság ez.

Általánosságban a trópusok szendereinek van hosszabb nyelve, mint a mérsékelt égövben élőknek. Ez ahhoz köthető, hogy a lepkék gyakran csak egy-egy növényfajjal vagy kisebb csoporttal alakítanak ki szoros kapcsolatot. Ezek a növények jelentik a hernyóik tápnövényét, ezért meg is kell őket találni a sokszínű növényvilágban – a szenderek ehhez a szaglásukat használják.

Ahhoz, hogy megleljék a megfelelő növényt, sok-sok energia kell, ezt pedig csak a bőségesen rendelkezésre álló nektár biztosíthatja. A szimatuk segíti őket azokhoz a virágokhoz is, amelyek kelyhük mélyén rendelkezésre bocsátják ezt az „üzemanyagot”.

A szenderfajok ötöde azonban egyáltalán nem táplálkozik, ezek a fajok nem rendelkeznek ilyen mesteri szaglóképességgel sem, rövidke felnőtt életük során nem vennék igazán hasznát. Hernyóik se válogatósak, igen sokféle növényen képesek kifejlődni. E fajok nem fognak nyelvhosszukkal bekerülni a Guiness-rekordok Könyvébe, cserébe nem kell hosszasan kutatniuk a megfelelő tápnövények után sem.

Az ő szuperképességük az, hogy ellenállnak mindazoknak a méreganyagoknak, amelyeket a növények pont a hernyók és más rovarok rágása ellen fejlesztettek ki. Nem hangzik ez különösen izgalmasnak, de a különféle növények egészen más vegyi fegyvertárral rendelkeznek – e lepkék pedig rengetegnek képesek ellenállni.

A kutatók ezeket a táplálkozási stratégiákat tudták vizsgálni a genetikai adatokban, a nyelvhosszt pedig a múzeumi gyűjtemény lepkéin mérték meg. Azokat a lepkéket, amelyeknek egy centisnél rövidebb nyelvük volt, vagy nem volt észlelhető nyelvük, a táplálkozni képtelenek közé sorolták korábbi ismeretek alapján. (Ide tartozik a hazánkban is élő 20 szenderfaj közt az esti pávaszem, Smerinthus ocellatus, amelynek nincs nyelve.)

A DNS-adatokból azt tudták kiolvasni a kutatók, az ősibb, eredeti módszer is ez volt: kifejlett lepkeként nem táplálkoztak a legősibb szenderfélék. Ebben a pávaszemekre (Saturniidae) hasonlítottak, bár a pávaszemeknek a szájuk is rendkívül elcsökevényesedett már – az első, a genetikai adatok szerint már táplálkozó szender nagyjából 44 millió éve élhetett. Több külön alkalommal is kialakult náluk aztán a táplálkozás képessége, és gyorsan népszerűvé vált ez az életmód.

Könnyen érthető: ha rendelkezésre áll a tápláló nektár, akkor előbb-utóbb rákapnak azok a rovarok, amelyek számára fontos energiaforrást jelent. Érdekes módon az elmúlt 44 millió évben a szenderek nyelve többször is változott, volt, hogy nőtt, volt, hogy zsugorodott, akár oda-vissza is.

Előfordulnak olyan egészen közeli rokon fajok is, amelyek egyike hosszú nyelvű, másika viszont rövid; ilyen pár a Coequosa triangularis – nem táplálkozó, és a Coequosa australasiae – hosszú nyelvű és táplálkozó ausztrál faj. Számos példa van a kissé távolabbi rokon fajok közt is.

Mivel a nyelv hosszát számos tényező befolyásolja, ezek együttesen határozták meg, hogy egy adott evolúciós helyzetben merrefelé alakult egy lepke nyelve. Mivel a szenderek nyelvét és szippantási képességét irányító izmok azokban a fajokban is megmaradtak, amelyek egyébként nem táplálkoznak, ezért nem nehéz átállni a táplálkozó életmódra, ha a helyzet úgy kívánja az adott lepke evolúciója során.

A mély kelyhű, vagy orchidea esetén hosszú sarkantyújú virágok annak hatására fejlődhettek ki, hogy ezek a beporzók jó beporzók voltak. A mélyebb kehellyel számos olyan nektárfogyasztót távol lehetett tartani, amelyik nem tudta beporozni a virágot, csak eszegette volna annak ajándékát. Ez a fejlődés eredményezte, hogy a szender nyelve egyre hosszabbá, a virág kelyhe egyre mélyebbé vált.