Csillagos égként ragyognak a szalamandrák ultraibolya fényben

Bár mi emberek nem látjuk és nem használjuk az ultraibolya fényt látásunkban, rengeteg olyan állat létezik, amelynek ez ugyanolyan fontos, mint a számunkra is látható tartományú fény. Gondoljunk csak a méhekre, vagy épp a rénszarvasokra.

Az UV-fény hatására a környezet egész másnak látszik, mint ahogy mi látjuk, és vannak olyan időszakok, amikor az ultraibolya fénylés jelentős ahhoz, hogy ezt az állatok ki tudják használni mindennapi életük során. A legtöbb állat a keratin tartalmú részei fluoreszkálnak, ám a békáknál a bőr is képes lehet erre.

Egyre több szárazföldi gerinces állatról derül ki, hogy az ultraibolya fény hatására világít, ez a fénylés az állatok külső tulajdonságai közé tartozik, amelyet más állatok, akár fajtársaik is érzékelhetnek. Része lehet az állatok közti kommunikációnak – anélkül, hogy ezt mi műszerek nélkül észlelni tudnánk. Nemrégiben egy kutatócsoport spanyolországi és németországi helyszíneken vizsgálta meg a foltos szalamandrák fluoreszkálását. A kutatásról a Royal Society Open Science folyóiratban számoltak be.

Összesen 47 szalamandrát vizsgáltak, ezekből 10 még lárva állapotú volt, 37 kifejlett – fiatal vagy ivarérett felnőtt. Minden esetben 365 nanométeres ultraibolya lámpával világították meg a vízzel tisztára öblített állatokat, majd egységes módszerekkel fotózták őket.

A katalán helyszínen befogott 12 példányból 10 fluoreszkált, a madridi helyszínen befogott két példány egyike sem, illetve a türingiai helyszínen befogott 23 példányból 3 világított UV fényben. A lárva állapotú egyedek egyike se fluoreszkált.

Az állatok testének hasi oldalán különös, apró kékes-zöldes, pöttyös mintázatként jelent meg a fluoreszcencia – mintha csak a csillagos égbolt ragyogna rajtuk. A felvételeket nagy érzékenységű fényképezőgéppel és speciális fényszűrőkkel készítették, de a kutatók leírása szerint szabad szemmel is jól látható volt a ragyogó minta.

Ezek a fénylő pontok a szalamandrák méregmirigyeinek kivezető nyílásai, illetve a fültőnél lévő mirigyének környezete voltak, így a kutatókban joggal merült fel, hogy a mirigyváladékban lehet valami, ami fluoreszkál. Ennek vizsgálatára elpusztult egyedek mirigyeit is feltárva került sor.

Annyi világos, hogy nem maga a méreganyag fluoreszkál, mert annak kémiai szerkezete eltér a tipikus fluoreszcens vegyületekétől. A kutatók egy eddig ismeretlen anyagot gyanítanak a méregmirigyek váladékában, mivel az állatok mirigysejtjei, illetve a mirigyekből kinyert váladék is erősen fluoreszkált. Egyelőre azonban nem tisztázott, hogy ezt az anyagot maguk a mirigyek termelik-e, vagy az állat vére szállítja oda. A mérések ugyanis arra utalnak, hogy a fluoreszcens vegyület a vérben is jelen lehet.

A fluoreszcens váladék a kutatók vizsgálatai szerint 24 órán át megőrizte fluoreszkáló képességét, vagyis ennyi időn át nem bomlott le a vegyület. Ez a szabadban úgy nyilvánulhat meg, hogy az állat bőre járás közben érintkezik például a mohás felületekkel, és egy kevés váladékot hagy rajtuk. Ez a váladék pedig megfelelő fényviszonyok között később is fluoreszkálhat.

A szakemberek épp ezért arra gyanakodnak, hogy a fluoreszcenciának jelentése lehet a szalamandra, vagy más állatok számára. Ezt erősíti az is, hogy a hím állatok a párzási időszak során gyakran felemelt felsőtesttel láthatók, ez pedig jól észlelhetővé teszi a torok és a hasi oldal világító mintázatát.

Mivel a világító mintázat jórészt az állat testének sárga foltjaihoz köthető, a fekete részein nagyon kevés és halvány, az is felmerül, hogy a riasztó színeihez járul hozzá a fényléssel. Éjszakai fényviszonyok közepette jóval több az ultraibolya a környezeti fényben, így ez a mintázat is jól látható, kiemelve a sárga foltok riasztó (aposzematikus) hatását.

Az egyes helyszíneken élő alfajok közti jelentős eltérés feltűnő volt (a német példányok halványabban is fluoreszkáltak a katalánoknál), de a kutatók szerint a különbségekhez hozzájárulhat az évszak, vagy az eltérő pigmentáltság, az egyes egyedek állapota, és számos más tényező is.

Az, hogy a lárvák nem fluoreszkáltak, amiatt lehet, hogy a méregmirigyeik se voltak még kifejlődve – erre csak az átalakulásuk után kerül sor. A kutatók szerint fontos volna szélesebb körben is megvizsgálni a szalamandrák fluoreszcenciáját, hogy kiderüljön, mitől függ és mennyire elterjedt köreikben ez a jelenség.