Új életre keltek a Kiskunság láptavai

Visszatért az élet a Felső-Kiskunság több láptavába, miután a Kiskunsági Nemzeti Park szakemberei helyreállították a vizes élőhelyeket. 13 helyszínen összesen 23 láptómedencét kotortak ki 2020 és 2022 között, amelyek ma már fontos szaporodóhelyet jelentenek a kétéltűek számára, derül ki közleményükből.

Amint Wenner Bálint biológus írja, a kétéltűek jelenleg a világ egyik legveszélyeztetettebb élőlénycsoportjának számítanak, fajaik mintegy 40 százalékát a kihalás fenyegeti. A fennmaradásukat veszélyeztető egyik legjelentősebb tényező élő- és szaporodóhelyeik elvesztése. Az Alföldön a 20. század intenzív lecsapolásai számos nagyobb kiterjedésű vizes élőhelyet számoltak fel, a helytelen vízgazdálkodás és a klímaváltozás miatt nyár elejére pedig a kevés megmaradt élőhely többsége is kiszárad. Így a kétéltűlárvák már nem tudnak kifejlődni és az azévi szaporulat megsemmisül. Ezért a vizes területek helyreállítása, valamint megőrzése elengedhetetlen megmentésükhöz.

A nemzeti park munkatársainak megfigyelése szerint a helyreállított láptavakban a kétéltűek jelenléte ma már magasabb, mint a természetes vizesélőhelyeken. Ennek oka, hogy jóval hosszabb ideig megtartják a vizet: egy részük állandó, míg egy másik részük csak később, a nyári aszályok során szárad ki. A természetes vizesélőhelyek ehhez képest egy-egy aszályosabb évben már április második felében kiszáradhatnak.

Ezt az olyan korán szaporodó fajok, mint az erdei béka (Rana dalmatina) vagy a pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) még el tudják viselni, a későn szaporodó vöröshasú unka (Bombina bombina) vagy dunai tarajosgőte (Triturus dobrogicus) szaporukatai viszont teljesen megsemmisülhetnek, így akár éveken keresztül utódok nélkül maradhatnak, ami lokális kihalásukhoz is vezethet.

A szakértők azt is megállapították, hogy a különböző kiskunsági kétéltűfajok preferenciái a vizesélőhelyek jellemzőivel kapcsolatban jelentősen eltértek. Míg a barna varangy (Bufo bufo) és a zöld varangy (Bufotes viridis) azokat a csatornákat kedvelte, ahol magasabb volt a növényzet fajszáma, az erdei béka, a nagy tavibéka (Pelophylax ridibundus), a barna ásóbéka (Pelobates fuscus) és a zöld levelibéka (Hyla arborea) inkább azokat preferálta, ahol kisebb növényi fajgazdagság volt. A legtöbb fajban azonban közös volt, hogy a mélyebb vizeket részesítették előnyben.

Az eredmények rámutattak arra, mennyire fontos a vizes élőhelyek rekonstrukciója a kiszáradó Alföldön. Wenner Bálint szerint azonban nemcsak ilyen nagyléptékű munkák elvégzésével lehet hozzájárulni a kétéltűek fennmaradásához, már egy kis kerti tó létesítése is óriási segítség ezeknek az állatoknak. Ezekbe nem érdemes halat telepíteni, azok ugyanis előszeretettel fogyasztják a kétéltűek petéit és lárváit. Előnyt jelent továbbá, ha a tó partján (akár a tóba belelógva) és a tóban is van növényzet, amire az állatok a petéiket tudják rögzíteni.