Hatalmas távolságokra jutnak el a korallbébik az óceánban

A Southern Cross Egyetem számolt be nemrégiben a korallok terjeszkedését vizsgáló kutatásról, amelynek során 29 korallzátony helyszínen több mint ezer korallból vett mintát mértek fel. A kutatók úgy találták, hogy egy közönségesnek számító agancskorallfaj, az Acropora spathulata egymáshoz kapcsolódó szaporodó közösségeket alkot, képes az óceáni áramlatokkal nagy távolságba terjedni. Ez azt is jelenti, hogy a korallok védelmében hozott intézkedéseknek is át kell lépniük az országhatárokon.

A korallbébik és a szülők egymástól legalább 100 kilométerre éltek, ez pedig lehetővé teszi azt, hogy az egyes helyszíneket érintő katasztrófák esetén megmenekülhet egy genetikai vérvonal. Ilyen katasztrófák a tengeri hőhullámok, a zátonyt összetörő trópusi ciklonok, vagy épp a tömeges töviskoronás tengericsillag-támadások, amelyek képesek egy-egy teljes zátony koralljait elpusztítani.

A kutatók most felfedezték, hogy az egymástól több mint ezer kilométer távolságra lévő Nagy-korallzátony és Új-Kaledónia koralljai időnként képesek egymással szaporítósejteket és génváltozatokat cserélni. Ezzel pedig olyan eszközt kap a másik populáció, amelyet a kiindulási helyen sok évezred alatt fejlesztett ki az ottani közösség evolúciója az alkalmazkodása során.

A korallok a tengerbe bocsátott ivarsejtek találkozásával létrejövő korall lárvák életük első szakaszában szabadon lebegnek az óceánban, sodródnak az áramlatokkal. Rengeteg ilyen korallbébi fogan, azonban ezek elsöprő többsége a planktonevő állatok tápláléka lesz, vagy éhen pusztul élete első hónapjai során.

Általánosságban elmondható, hogy kevesebb mint 1 százalékuk a túlélő, amely eljut egy távoli zátonyig, néhány azonban meg tud ott telepedni, majd a megtelepedésekor költözik bele a szimbionta algája Azonban még a megtelepedett korallok többsége is elpusztul fiatalon, így igazán elképesztő az, hogy a hatalmas pusztulási arány ellenére kimutathatók voltak a genetikai kapcsolatok.

A legnagyobb távolság, amelyre a felmérés során rábukkantak, 2200 kilométeres volt, ilyen messziről is fennálló génáramlás volt a korallpopulációk közt.

A zátonyépítő korallok esetében a génváltozatokat a korall állatka és a vele szimbiózisban élő alga is külön hordozza. Az említett agancskorallnál kiderült, hogy öt különböző szimbionta algával is közösséget alkotnak, a környezeti körülmények függvényében. Ez a korall számára külön lehetőséget nyújthat arra, hogy a környezeti kihívásokhoz alkalmazkodni próbáljon.

A sokszínűség, a genetikai sokféleség pedig az alkalmazkodás kulcsa. Ha olyan természeti katasztrófa történik, amelyik az egyik populációt érinti csupán, a kutatás szerint van esély arra, hogy az másik helyszínekről újra benépesüljön

Azt, hogy egy katasztrófa után mennyi idővel népesülhet újra egy zátony, a távkapcsolatok határozzák meg. Magyarán attól függ, miként tudnak megtelepedni a távolról érkező korallbébik, és hogyan tudják így megosztani a magukkal hozott, alkalmazkodást segítő génvariánsokat.

A kutatók most pont azzal tudták e terjeszkedést igazolni, hogy nagy távolságokból – Új-Kaledónia, a Korall-tenger és a Nagy-korallzátony területén – gyűjthettek mintákat, miközben a korallok meleghez való alkalmazkodását vizsgálták. Ebből derült fény arra, hogy a korallbébik az óceáni áramlatokkal hatalmas távolságokba juttathatják el szüleik génjeit.