A monszun sem űzi el otthonukból ezeket az óriási rájákat

Az ausztrál Sunshine Coast Egyetem szakemberei a veszélyeztetett zátonylakó ördögrája (Mobula alfredi) egyedeit műholdas nyomkövetővel látták el és 2016-18 között követték  a mozgásukat, viselkedésüket. Az állatok Pápua Új-Guinea délkeleti régiójánál éltek, és a megfigyelés három éve alatt egyszer se vándoroltak el lakhelyükről nagy távolságba. Ez amiatt furcsa, mert egyébként igen mozgékonyak, és képesek hatalmas távolságokat bejárni az Indiai- és a Csendes-óceán trópusi, szubtrópusi vizein,

A zátonylakó ördögrája leginkább a napsütötte, sekély vizekben táplálkozik, e békés óriás élelmét a zooplankton jelenti, vagyis a kis méretű tengeri állatok. Ismert, hogy időnként nagyobb, több száz méteres mélységbe is lemerülnek némi eleségért. Bár nem csúcsragadozók, ennek ellenére is fontos szereplői az ökoszisztémának, mivel jelzőfajként igen korán mutathatják, ha valami gond van egy helyszín élővilágával. Életmódjába az is beletartozik, hogy rendszeresen csoportokba tömörül, és ezt néhány helyszínen az ökoturizmus is kihasználja, megélhetést biztosítva sok embernek.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

A zátonylakó ördögrája a sekély, napsütötte vizekben tölti ideje elsöprő többségét.

Forrás: inaturalist

A békés és gyümölcsöző együttélés mellett azonban gyakran az emberi tevékenység áldozatává válik: hajókkal ütközik, halászhálókba gabalyodik, vagy járulékos fogásként pusztul el. Sajnálatos módon a halászat közvetlenül is fenyegeti, mivel az úgynevezett „hagyományos kínai orvoslásban” a kopoltyúlemezei gyógyhatásúnak számítanak. A halászata ráadásul nem is mindenütt legális. A zátonylakó ördögrája emellett az egyik leglassabban szaporodó porcos hal is a világon.

A pápua új-guineai régió a tengeri élővilágában éppoly gazdag, mint a sziget szárazföldi területe. A sziget délkeleti csücskében egy kisebb sziget közelében él az az ördögrája csapat, amelyet megfigyeltek a kutatók. E csapatot nem túl rég fedezték fel, és sajnos számos dolog fenyegeti élőhelye tágabb környezetében, emiatt akarták tudni a szakemberek, hogy vajon mekkora területet szokott bejárni. Ezért is erősítettek a hátukra mérőeszközöket, amelyek egy idő után maguktól leváltak az állatról.

Az adatok alapján a csoport háromnegyede sose ment 10 kilométernél távolabb a lakhelyétől, vagyis nagyon ragaszkodott a helyéhez. A többi állat messzebbre is elment, a környező szigetek közötti utak általánosak voltak. Ez azt is jelenti, hogy az egyes populációik kapcsolatban állhatnak egymással. A leghosszabb út, amit egy egyed megtett a felmérés idején 87 kilométernyi volt – légvonalban ennyire távolodott el a kiindulási ponttól, ám közben több száz kilométernyit úszott.

Az is világossá vált, hogy a ráják igen rugalmasan viselkedtek, alkalmazkodva az évszakokhoz, árapályhoz és más környezeti eseményhez. Ilyen volt például a térségben a monszun időszaka. A szárazabb évszakban nagyobb területet jártak be, az esős évszakban, a monszun érkeztével viszont közelebb maradtak a helyszínükhöz.

Amikor a felszíni vízréteg zavarossá, turbulenssé vált, vagyis viharos időben, az ördögráják a mélyebb vizekbe merültek le. Ez lehetővé tette számukra, hogy kedvezőtlenebb időjárás esetén is tudjanak táplálkozni anélkül, hogy elhagynák az otthonukat.

Míg az átlagos napokon a víz felső 50 méteres rétegében táplálkoztak, a viharos napokon 200-300 méteres mélységben vadásztak, a rekord merülésük a vizsgálat ideje alatt 470 méter volt.

A felfedezés természetvédelmi szempontból is fontos információkkal szolgált. Kiderült, hogy a rájapopulációk kapcsolatban vannak egymással, így az egyes helyszíneken fennálló fenyegetettség egy másik csoportra is kihathat. Emellett különösen érdekesnek bizonyult az évszakos, időjárással kapcsolatos viselkedésük is.

Más rájafajoknál, illetve a zátonylakó ördögrája esetében más populációknál is láttak az évszakokkal összefüggő változást. A kutatók szerint a ráják a táplálékuk eloszlását, elhelyezkedését is követheti az időjárási események során.