Így formálták a növények az emberi civilizációt

Mintegy 6500 évvel ezelőtt a mai Törökország területén, Çatalhöyük mellett egy, a korszakban hatalmasnak számító, 6000 fős település nőtt ki. A dolog annyira előzmények nélkülinek tűnik, hogy sokan természetfeletti beavatkozást láttak benne. Pedig bármennyire csodálatos is ez a fordulat, az emberi civilizáció alapjainak megszületésében nem földöntúli hatalmak, hanem a búza játszotta a főszerepet.

Az egyik első és legfontosabb kérdés: vajon mit evett az egy helyen élő több ezer ember? A választ napjainkban Szíria vagy Irán területén vizsgálódó botanikusok adhatják meg.

Milyen növényeknek köszönhetjük a civilizáció kezdetét?

A meglepően szerény méretű Tigris vagy Eufrátesz partján sétálva érdekes és ismerős kalászokra figyelhet föl a szakért. A szél vidáman lengeti az alakort, a kecskebúzát a vad tönkebúzát és számos egyéb ismerős kalászost, például a zabot – amely a búza gyomnövényeként kezdte a pályafutását.

De ugyancsak feltűnik az avatott szemnek a lencse sokféle változata: a lencsebükköny, a szegletes lednek, valamint a sudárborsó, amely szintén lencsegyomként indult és zöldborsóként végezte. Kis kitérőként érdemes megemlíteni, hogy ez a növény a mai napig él a Balaton-felvidéken, mint védett növény. Más helyen ugyan, de a kecskebúzával is találkozhatunk, itthon a Dél-Hortobágy vagy a Nagykunság mezsgyéin.

Ezeket a növényeket látva elképzelhetjük azokat a folyóközben lévő szántóföldeket, ahol az említett búzafajok nemesített változatát termelték. Ilyen a kétsoros tönkebúza, amelynek nagy szénhidrát- és fehérjetartalma kiegészítve más főzeléknövénnyel és némi tejjel lehetővé tette a mindennapi rendszeres, kiszámítható táplálkozást.

Alapjaiban írták át ezek a növények a történelmünket

Idővel kiderült, hogy a földeket fel kell osztani, a termést tárolni kell, eszközökre van szükség az aratáshoz és a talajműveléshez. A gabonatermesztés újfajta társadalmi rendet hívott életre, amely megszervezte a termelést, miközben maga is a termesztett növényekre épült. A gabona régies magyar neve, az „élet”, egyáltalán nem túlzó elnevezés.

Ugyanakkor az élet nem állt meg az ősi időkben sem. A művelt területek növekedésével új gazdasági és társadalmi viszonyok alakultak ki, a vízhasználatért és az idővel megszülető városállam nyújtotta szolgáltatásokért cserébe a termelők adóztak, ami egyre bonyolultabb nyilvántartást igényelt, és hozzájárult az írás elterjedéséhez. Amikor a kutatóknak sikerült megfejteniük a mezopotámiai ékírást, kiderült, hogy a feljegyzések jelentős része hétköznapi gazdasági adminisztrációról – terményekről, adókról és beszolgáltatásokról – szólt.

A fejlett társadalmakra ugyanakkor új veszélyek is leselkedtek. A nagy népsűrűségű települések fenntartása egyre összetettebb szervezést igényelt, ami belső feszültségeket is szült. A felhalmozott termények és javak pedig vonzó célponttá tették ezeket a közösségeket a terjeszkedő szomszédok és a portyázó népcsoportok számára, így a háborúk is egyre nagyobb szerepet kaptak az emberi történelemben.

Hiába telt el több ezer év, az emberiség táplálkozása ugyanazokra az alapvető gabonanövényekre – búzára, rizsre és kukoricára – épül. Mikrochip ide, űrhajó oda, talán érdemes elgondolkodni azon, mennyit változott a világunk, és mennyire változatlanok maradtak az alapjai.