Ezek a lepkék szinte fittyet hánynak az öregedésre

A legtöbb lepke csupán néhány hétig él (kifejlett, lepke alakjában), vannak azonban jóval hosszabb életű csoportjaik is. Ilyenek Latin-Amerika esőerdőinek színpompás, nagy termetű lepkéi a helikonlepkék. Míg a leghosszabb életű Heliconius hewitsoni nevű faj 348 napig, azaz majdnem egy évig élt, addig a legrövidebb életű rokon Dione juno mindössze 14 napig – e két faj maximális élettartama közt így 25-szörös a különbség.

Egy kutatás azt tárta fel, hogy a helikonlepkék milyen egyedi módszer segítségével váltak ilyen hosszú életűvé, ez pedig megmutatta a szakembereknek, hogy a természetben hogyan lehet késleltetni az öregedés folyamatát. Kiderült, hogy nemcsak a várható élettartamukban, hanem abban is eltérnek e lepkék a rokonaiktól, hogy életük során a testi hanyatlás jeleit mutatják-e vagy sem. A kutatásról a Bristoli Egyetem számolt be.

A helikonlepkéknek van egy igen különleges tulajdonságuk: a legtöbb lepkével ellentétben nem érik be egyfajta léböjtkúrával, vagyis nem csak nektáron és más édes nedveken élnek, hanem pollent is fogyasztanak. Ezt egészen különös módon teszik: a pödörnyelvükre gyűjtenek egy pollencsomót, majd nektárral és a nyálukkal elkeverve előemésztik (lásd nyitóképünkön).

Ehhez a nyálukban lévő fehérjebontó enzimeket használják, azok a több órás előemésztési folyamat során lassanként felszabadítják a pollen hasznosítható aminosavait, amelyeket aztán már lenyelhet a lepke. Nem túlzás azt állítani, hogy a helikonlepkék szinte kérődzenek: a pödörnyelvükön órákon át mozgatják és gyúrják a nyálas pollencsomót, hogy minél több tápanyagot nyerjenek ki belőle.

A kutatók 28 helikonlepke-faj adatait elemezték, ezek részint korábbi kutatásokból származtak, részint lepkeházakban, lepkekiállításokon tartott példányok megfigyeléséből, illetve a megjelölés-visszafogás módszere alapján kapott információkból állt össze az adatbázisuk. Emellett több száz egyedet laborkörülmények közt neveltek, és rendszeresen mérték a testsúlyukat és az erőnlétüket. Ez utóbbihoz megmérték, hogy mennyire erősen tudnak kapaszkodni a lepkék egy szenzorral ellátott ülőrúdba.

Míg a helikonlepke-faj esetében nem gyengültek le az idősebbé vált egyedek, addig a rokon, rövidebb életű lepke egyedei gyors hanyatlás jeleit is mutatták.

Érdekes kérdés volt, hogy vajon a helikonlepkék számára mennyire fontos tényező a pollenfogyasztás. A kísérletek során a lepkék egyik felének adtak pollent, másiknak nem. Arra derült így fény, hogy a pollen nélkül táplált helikonlepkék eleve gyengébbek voltak, gyorsabban veszítettek súlyukból, s átlagosan rövidebb ideig is éltek, mint a pollennel etetett társaik.

A pollen nem az öregedésüket lassította le, hanem általánosságban javította a kondíciójukat s az életkilátásaikat. A rokon fajnál, amely egyébként nem pollenfogyasztó, könnyen érthető okból teljesen mindegy volt, hogy kapott-e pollent vagy sem.

A helikonlepke akkor is lassabban öregedett és jóval tovább élt a rokon lepkéknél, ha nem kapta meg az egyébként a tápláléka részét képező pollent, mert már az evolúciója is eleve hosszabb életűvé tette. Ebben azonban mégis volt szerepe a pollennek, ám hosszú távon lehetett befolyással a helikonlepkék életmódjára. A szerzők szerint a pollen fehérjetartalma lehetővé tette, hogy a helikonlepke nőstények hónapokon át folyamatosan rakjanak petéket, ezzel szaporodásukban előnyt élveztek.

A legtöbb rokon faj néhány hét alatt feléli a hernyókorból hozott tápanyagtartalékait, és gyorsan megöregszik reproduktív szempontból. A helikonlepke viszont felnőttként is értékes aminosavakhoz jut a pollenből (ez a peték képződéséhez elengedhetetlen), így sokkal tovább marad szaporodóképes. Ha pedig tovább képes szaporodni, akkor az evolúciója során azok a változások válnak előnyössé, amelyek elősegítik azt, hogy minél több utódod hagyjon maga után, vagyis amelyek jó erőnlétet és hosszú életet biztosítanak a lepke számára.