Miért üldözik Új-Zélandon a wallabykat?

Bár wallabykkal sokfelé lehet találkozni Új-Zélandon, ezen erszényesek nem őshonosak a térségben. Ausztráliából telepítették be őket, és mára bekerültek Új-Zéland természetvédelmének legvitatottabb szereplői közé.

Hogy miként válhatott egy sokak számára kedves külsejű erszényes az ország egyik jelentős inváziós fajává, arra Dr. Andrew Veale evolúciós genetikus és vadökológus segítségével igyekeztem választ találni. A szakember az inváziós szárazföldi emlősfajok – köztük a wallabyk és a hermelinek – genetikáját és terjedését, a populációk kapcsolatát vizsgálja, emellett jelenleg a wallabyk új-zélandi történetét feldolgozó könyvön dolgozik.

„Új-Zéland egy olyan kihalási válságot él át, amelyhez hasonló a dinoszauruszok eltűnésekor történt. Ennek fő oka az invazív fajok terjedése. A világ más részeivel ellentétben itt ezt a folyamatot élőben követhetjük: fajok a szemünk láttára pusztulnak ki” – mondja Veale, aki szerint a jelenséget meg kell állítani.

Új-Zéland törékeny biodiverzitása

Új-Zéland a világ egyik legkülönlegesebb biodiverzitású országa: a becslések alapján mintegy 80 000 őshonos növény-, állat- és gombafaj él itt, amelyek között rengeteg a bennszülött, csak errefelé előforduló élőlény. Az ország őshonos fajainak jelentős része azonban veszélyeztetett.

Egy 2023-as jelentés szerint a hüllők 94, a madarak 82, a denevérek 80 és az édesvízi halak 76 százalékát fenyegeti a kipusztulás kockázata. Ezek között sok faj endemikus, ezért különösen fontos része Új-Zéland természeti örökségének.

Az ország élővilága évmilliókon át szárazföldi emlősragadozók nélkül fejlődött, részben ennek köszönhetően született meg a rendkívüli sokszínűség. Azonban éppen erre a tényre tekintettel az élővilág különösen sérülékeny a betelepített fajokkal szemben.

A patkányok, hermelinek, menyétek, görények és más állatok megjelenése óta számos őshonos madár-, hüllő- és gerinctelenfaj állománya drasztikusan visszaesett. Ezek a ragadozók ugyanis elfogyasztják tojásaikat, fiókáikat és sok esetben a kifejlett egyedeket is.

Legyél Te is előfizetőnk!Tetszik a National Geographic online tartalma? A nyomtatott magazinban további, máshol nem elérhető történeteket és fotókat találsz. Aktuális előfizetési akciónkról itt tájékozódhatsz.

A természetvédők becslése alapján ezek az inváziós emlősök évente több millió őshonos állat pusztulásáért felelősek, ezért indult el még 2015-ben az országos Predator Free 2050 program a legkárosabb hatású inváziós ragadozók visszaszorítására és felszámolására.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

Notamacropus eugenii.

Forrás: Andrew Peacock / Getty Images

Nem csupán a ragadozók problémásak

Az inváziós fajok hatása azonban nem minden esetben közvetlen ragadozás formájában jelentkezik. Míg a patkányok, hermelinek és görények elsősorban az őshonos állatvilág példányait veszélyeztetik, addig egy-egy betelepített növényevő az élőhelyek átalakításával okozhat hosszú távú károkat.

A wallabyk az őshonos növényzet fogyasztásával csökkentik az erdők és cserjések természetes megújulási képességét, mivel fiatal hajtásokat, páfrányokat és az aljnövényzet más képviselőiből legelnek. Ez nemcsak a növényvilágra hat: az élőhely szerkezetének megváltozása számos olyan őshonos faj fennmaradását is befolyásolhatja, amelyek ezekre az ökoszisztémákra támaszkodnak.

A wallabyk jelenléte komoly kihívást jelent az élőhelyek állapotának megőrzésében. Észlelésüket immár be kell jelenteni a hatóságoknak, erre az előfordulási területeiken kihelyezett táblák figyelmeztetnek.

Hogyan kötöttek ki a wallabyk Új-Zélandon?

A wallabyk a 19. században, az akklimatizációs mozgalom részeként érkeztek az országba. Veale szerint akkoriban sokan úgy gondolták, hogy a más kontinensekről származó állatok meghonosítása gazdagíthatja Új-Zéland élővilágát, 1862–1868 között pedig Sir George Grey, Új-Zéland egyik korai kormányzója – aki szenvedélyes természetkutató és zoológiai érdeklődésű gyűjtő is volt – betelepítette az első példányokat.

Később azonban vadászati célból is érkeztek wallabyfajok, különösen azért, mert az ausztrál vadak vadászati lehetőséget jelentettek az európai telepesek számára. Összesen öt fajt hoztak be, amelyek közül jelenleg három, a Bennett-kenguru (Notamacropus rufogriseus), a Derby-kenguru (Notamacropus eugenii) és a Parma-kenguru (Notamacropus parma) jelenti a legnagyobb problémát – ezen a ponton érdemes kiemelni: a wallaby nem taxonómiai fogalom, hanem bizonyos közepes termetű kenguruk gyűjtőneve.

• A Bennett-kenguru elsősorban vadászati célú betelepítések révén, Tasmániából került az országba, és ma a Déli-szigeten, Canterbury térségében okoz különösen gondot.
• A Derby-kenguru és a Parma-kenguru betelepítése pedig Sir George Grey kormányzó Kawau-szigeti egzotikus állatgyűjteményéhez kapcsolódik, ahol a már hivatkozott akklimatizációs mozgalom szellemében lettek bemutatva. Az Északi-szigeten kártevőként ez utóbbi két faj populációi elsősorban a Rotorua-tavak térségére koncentrálódnak. Innen a Bay of Plenty régió más részeire, valamint a Waikato egyes területeire is kiterjedtek. A hivatkozott fajok különösen jól alkalmazkodtak az új környezethez, nagyobb populációkat tudtak kialakítani, ezáltal terjedésük komolyabb károkat okoz a növényzetben is.

Kiemelendő azonban, hogy a wallabyk jelentette veszély nem elsősorban gyors szaporodási ütemükből fakad. Bár ebben elmaradnak az olyan inváziós állatoktól, mint a patkányok, rendkívüli alkalmazkodóképességük és jelentős táplálékigényük miatt komoly természetvédelmi kihívást jelentenek. Veale szerint éppen ez a kombináció – az alkalmazkodóképesség és a nagy mennyiségű táplálékfogyasztás – teszi különösen nehézzé a visszaszorításukat.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

Notamacropus parma.

Forrás: Colin Eaton / Getty Images

A sziget, amelyet letaroltak a wallabyk

A wallabyk óriási mennyiségű növényi táplálékot fogyasztanak, és versenyeznek az őshonos fajokkal, valamint a mezőgazdasági állatokkal a táplálékért. Az Environment Canterbury hivatalos tájékoztatása szerint körülbelül három wallaby egyetlen éjszaka alatt annyi növényi táplálékot fogyaszt el, mint egy átlagos anyajuh.

Az ökológiai károk kapcsán Veale a Kawau-szigetet emeli ki példaként. A betelepített állatok teljesen átalakították a sziget ökoszisztémáját: nem maradt fű, és nem tudtak új fák sem növekedni, mert a wallabyk mindent elfogyasztottak, ami 5 milliméternél magasabbra nőtt.

A károk helyreállítása még a kenguruk eltávolítása után is akár egy évszázadot vehet igénybe, mivel a növények és magok jelentős része eltűnt. A szigeten jelenleg is helyreállítási program keretében dolgoznak a betelepített fajok visszaszorításán.

Pozitív példa is akad ugyanakkor: a Rangitoto-szigeten a betelepített kenguruállományok felszámolása után megkezdődhetett az őshonos élővilág helyreállítása. A szigetről a wallabykat és a közönséges rókakuzukat már 1992-ben eltávolították, majd Rangitoto és a szomszédos Motutapu-sziget 2011-ben hivatalosan is kártevőmentes területté vált.

Rangitoto és Motutapu példája jól mutatja, hogy a betelepített emlőskártevők eltűnése után milyen lehetőség nyílik az őshonos élővilág helyreállítására. Hasonló szemlélet mentén Új-Zéland ma is országos szinten törekszik a wallabyk visszaszorítására, sőt teljes felszámolására.

Így küzd Új-Zéland a wallabykkal

A 2020-ban létrehozott Tipu Mātoro National Wallaby Eradication Programme Új-Zéland országos, hosszú távú felszámolási programja, amelynek végső célja egy wallabymentes ország megteremtése. A stratégia alapja a már ismert állományok terjedésének megakadályozása, a peremterületeken megjelenő egyedek teljes eltávolítása, majd az állományok fokozatos visszaszorítása a fertőzött területek széléről kiindulva, lépésről lépésre haladva a központi állományok felé.

A program a felderítés és az állományszabályozás során többféle módszert alkalmaz, köztük hőkamerás és kameracsapdás megfigyelést, képzett keresőkutyákat, drónokat, GPS-alapú monitorozást, valamint földi és légi kilövést. Egyes területeken – ahol ez bizonyul a leghatékonyabb megoldásnak – helikopterről kijuttatott csalétket is alkalmaznak.

A programot a Biosecurity New Zealand koordinálja, és széles körű együttműködésre épül: részt vesznek benne a regionális önkormányzatok, a Department of Conservation, a kutatóintézetek, földtulajdonosok, gazdálkodók, erdőgazdálkodók, természetvédelmi szervezetek és a helyi közösségek is.

Veale ugyanakkor hangsúlyozza, hogy bár számos szakember és szervezet dolgozik a wallabypopulációk felszámolásán, a cél elérése összetett kihívást jelent. A biológiai és technikai nehézségek mellett jelentős szerepet játszik a társadalmi elfogadottság kérdése is. Mint elmondja: minden ilyen program sikerének alapja a közösségek bevonása és támogatása, hiszen az alkalmazott módszerek – különösen a mérgező csalétkek használata, illetve a magántulajdon érintettsége – eltérő véleményeket válthatnak ki.

<!– [if IE 9]><![endif]–>

Egy másik inváziós kihívás: a közönséges rókakuzu.

Forrás: Henrik Karlsson / Getty Images

Nem fekete-fehér a kérdés

A szakértő úgy látja: vannak, akik azért ellenzik a wallabyk eltávolítását, mert történelmi és kulturális kapcsolatot alakítottak ki velük, mások egyszerűen kedvelik őket, aggódnak a környezetbe kerülő mérgező anyagok miatt, vagy nem szeretnék, hogy ellenőrzési célból idegenek lépjenek a birtokukra. Ezek az érvek nem egyetlen közösségre jellemzőek: Új-Zéland különböző térségeiben eltérő értékek és szempontok találkoznak.

Veale szerint az inváziós fajok kezelése végső soron nehéz döntések elé állítja a társadalmat. Nem lehet egyszerre minden, egymással ellentétes értéket megőrizni: ha egy őshonos fajokban gazdag ökoszisztémát szeretnénk fenntartani, akkor bizonyos betelepített fajok visszaszorítása elkerülhetetlenné válik. A választás hiánya ugyanis gyakran azt jelenti, hogy az inváziós fajok tovább terjednek, és az általuk okozott károk végül az egész ökoszisztémát veszélyeztetik.

A kutató ugyanakkor úgy véli, hogy a wallabyk teljes eltávolítása Új-Zélandról nem lehetetlen küldetés, bár hosszú távú elköteleződést és következetes természetvédelmi munkát igényel.