Ötméteres agyarakkal járta a mai Szlovéniát a mamut távoli rokona

A velenjei vár Szlovénia egyik legjobb állapotban fennmaradt, gyönyörű reneszánsz kastéllyá átépített középkori erődítménye. Az egykori istállójába lépve nehéz eldönteni, hogy inkább egy múzeumban vagy egy hárommillió évvel ezelőtti világ kapujában járunk.

A múzeum állandó masztodonkiállítását látva szinte felfoghatatlan, hogy a vitrinekben megőrzött agyarak és csontok egy olyan állathoz tartoznak, amely jóval a jégkorszaki gyapjas mamutok előtt járta a mai Szlovénia szubtrópusi erdőit.

A Borson-masztodon itt őrzött maradványai a faj legjelentősebb ismert leletei közé tartoznak, ezért ez a kiállítás a laikusok, de a paleontológusok számára is egyedi jelentőségű.

Sárkánycsontoknak hitték őket

Vajon milyen élővilág népesítette be a mai Szlovénia környékét mintegy hárommillió évvel ezelőtt? És milyen érzés lenne egy három és fél méteres állat mellett állni? Mennyire ijesztene meg minket az akár hat tonnás testtömeg gondolata? No és azok a méretes, impozáns agyarak? Nos, a masztodon valóban igazán különleges állat volt.

Az 1960-as évek elején a Šalek-völgy gyors átalakuláson ment keresztül. Az intenzív szénbányászat miatt jelentősen változott a tájkép. A szénkitermelés következtében a felszín megsüllyedt, ami egész települések, köztük Škale pusztulásához vezetett. A falut és az ott található Szent György-plébániatemplomot teljesen lebontották, aminek a helyén a tereprendezési munkák során azonban egy fontos paleontológiai felfedezést tettek.

Az egyezés nem véletlen, hiszen a Szent Györgynek szentelt templomok gyakran olyan helyek közelében épültek, ahol szokatlanul nagy csontokra bukkantak.

És miután régen az emberek nem tudták megmagyarázni ezeknek az eredetét, ezért sárkányoknak és más természetfeletti lényeknek tulajdonították őket. A sárkányt legyőző lovag képe miatt sokan választották őt a védőszentjüknek” – magyarázta el világosan a masztodon kiállítás hátterét a várban tett látogatásunk során Andzelina Jukic, a velenjei vár egyik idegenvezetője.

Épp ezért valószínűsíthető, hogy a várban feltüntetett dátumként jelölt 1964 őszén nem először kerültek őskori állatok maradványai a felszínre a környéken. Az azonban kétségtelen, hogy miközben a munkagépek egy csapadékos időszakban dolgoztak a megbolygatott területen, rendkívüli felfedezést tettek.

Itt kerültek felszínre ugyanis három masztodon jó állapotú maradványai, amelyek két különböző ormányos fajhoz tartoztak. A törékeny koponya teljesen szétesett, azonban mindkét agyar, valamint a felső állkapocs jobb és bal oldalának valamennyi zápfoga megőrződött.

A szokatlan csontokat végül a Ljubljanai Egyetem Geológiai Intézetének geológusai ásták ki, majd gondos megőrzés mellett a fővárosba szállították azokat, ahol konzerválták és tudományosan feldolgozták őket. A fosszilis maradványok később, 1969-ben kerültek a Velenjei várba.

Masztodon vs. mamut

A lelet a szlovén paleontológia egyik legjelentősebb fosszilis ormányos-lelete, de jelentősége messze túlmutat az ország határain. A Borson-masztodon (Mammut borsoni) maradványai Európa-szerte rendkívül ritkák, ezért a škalei feltárás a kontinens késő pliocén élővilágának kutatásában fontos hivatkozási pont lett.

Már csak azért is, mert a csontváz jelentős része fennmaradt, ráadásul ugyanazon a lelőhelyen egy másik ősi ormányos, az Anancus arvernensis maradványai is előkerültek. A két, egymással csak távoli rokonságban álló ormányosfaj maradványai így ritka lehetőséget biztosítanak a késő pliocén kori élővilág összehasonlító vizsgálatára.

8 fotó

Ahogy a csontokat megőrző vitrinek között sétálunk, idegenvezetőnk további, meglepő adatokkal is szolgál. Kiderül, hogy a Borson-masztodon valószínűleg még a mai afrikai elefántnál is hosszabb életet élt. Míg utóbbi nagyjából hatvan évig él, a kutatók szerint ez az ősi ormányos akár a 70–75 éves kort is megélhette.

A hímek ráadásul egészen ötvenéves korukig növekedhettek, a testsúlyuk pedig még ezt követően is gyarapodott. Nem csoda, hogy valódi óriások voltak, amit elképzelni is nehéz ma.

Kétségkívül az állat agyarai a leglátványosabbak. A masztodon hosszú és alacsony koponyájából nyúltak előre, csaknem teljesen egyenesen és karcsú vonalvezetéssel, amelyek akár az öt métert is meghaladhatták. Jó eséllyel ezek voltak a Föld történetének leghosszabb, folyamatosan növekvő, megnyúlt felső metszőfogai.

A kutatók szerint a Borson-masztodon elképesztően hosszú agyarai egyszerre jelenthettek előnyt és hátrányt. Bár látványos fegyverként és a párválasztásban fontos szerepet játszhattak, táplálékszerzésre szolgáló eszközként is használták őket. Segítségükkel gumókat és gyökereket áshattak ki a talajból, illetve eltávolíthatták velük az erdő aljnövényzetét.

Szélsőséges méretük egyes feltételezések szerint viszont már inkább extrém evolúciós hátrányt jelentett. Amikor pedig a pliocén végén az éghajlat hűvösebbé és szárazabbá vált, a faj már nehezebben tudott alkalmazkodni a gyorsan változó környezethez” – foglalta össze az elképesztő agyarak történetét Andzelina Jukic.

Felhívja a figyelmünket arra is, hogy bár a masztodont a köznyelvben sokan egyszerűen mamutnak nevezik, valójában a két állat csak távoli rokonságban állt egymással. Míg a Borson-masztodon a Mammut nemzetséghez tartozott, a jól ismert gyapjas mamut a Mammuthus nemzetség tagja volt.

A két fejlődési vonal legalább 25 millió évvel ezelőtt vált külön, így sokkal távolabbi rokonok voltak, mint azt elsőre gondolnánk. Talán még ennél is meglepőbb, hogy a gyapjas mamut evolúciós szempontból közelebb állt a ma élő afrikai és ázsiai elefántokhoz, mint a masztodonokhoz.

Miközben a mamutok a mai elefántfélék családjába tartoztak, a masztodonok egy korábban elkülönült fejlődési ágat képviseltek. A hasonló testfelépítés ezek szerint egészen megtévesztő.

Néhány érdekesség a masztodonokról:

• a görögországi Milia lelőhelyén talált példányok teljes felső agyara 4,39 méter, illetve 5,02 méter hosszú, amivel ezek minden idők leghosszabb ismert állati fogai;
• az Anancus arvernensis és a Borson-masztodon elsősorban erdőkben élt;
• táplálékuk főként puha levelekből, fiatal hajtásokból, gyümölcsökből, magvakból és fakéregből állt, kisebb mértékben pedig füvet fogyasztottak;
• az Anancus arvernensis és a Borson-masztodon zápfogai a rágófelszínük alapján is megkülönböztethetők;
• rágás közben az állkapocs előre-hátra mozgott, a zápfogak pedig egy reszelőhöz hasonló módon működtek;
• a masztodon szó a görög mastos („emlő, mell”) és odon („fog”) szavakból származik. (Ez a magyarázat arra is, hogy miért nevezik a masztodont angolul mastodon-nak. A név nem a testméretére vagy az agyaraira, hanem a zápfogak jellegzetes, mellbimbószerű mintázatára utal.)