Közgazdasági Nobel-díj ökonometriai kutatásokért

A jelenleg közös tanszéken tanító két tudós a hetvenes évek végén az ökonometria megreformálásában alkotott maradandót. A közgazdasági Nobel-díj idei nyertesei, Engle és Granger új statisztikai, ökonometriai módszereikkel írták be magukat a közgazdaságtan történetébe. Az általuk kifejlesztett megoldásokat ma már széles körben használják a pénzügyi piacok jelenségeinek, valamint a nemzetgazdasági folyamatoknak az elemzésére.

Két területen járultak hozzá a gazdasági idősorok gyakorlati módszereihez: segítségükkel a közgazdászok bánni tudnak az idősorok időben változó volatilitásával, és kezelni képesek a nem-stacionárius idősorokat.

Mi az a változó volatilitás?

Az időben változó volatilitás és a nem-stacionárius idősorok elsőre ökonometriai bűvszavaknak tűnnek, valójában hétköznapi logikával is megérthető fogalmakat takarnak.

A pénzügyi piacokon, egyáltalán a pénzügyek világában gyakran megesnek véletlen hullámzások – ezt takarja a volatilitás elnevezés – gondoljunk csak a részvények vagy az opciók árára. Ezek a hullámzások időben sokat változhatnak, az egyik hónapban például egy 10 forintos intervallumon belül mozog az árfolyam, míg a következő hónapban akár 50 forintos sávba sem fér bele. A változékonyabb időszakokat gyakran követik csendesebb periódusok.

Annak ellenére, hogy a gazdasági adatokat időben változó volatilitás jellemzi, a közgazdászok hosszú ideig konstans – tehát változatlan – volatilitást feltételeztek statisztikai módszereikben, és ezáltal gazdasági modelljeikben is. Robert Engle módszere ezen a területen hozott óriási áttörést azzal, hogy kitalálta az „autoregresszív feltételes heteroszkedaszticitás” (ARCH) fogalmát.

Az ARCH segítségével a kutatók ma már képesek pontosan megragadni a legtöbb idősor tulajdonságait, akkor is, ha időben változik a hullámzások kilengése. Az ARCH modell mára a pénzügyi elemezők egyik fő eszközévé nőtte ki magát a pénzügyi termékek árazásánál és a portfóliók kockázat-elemzésénél.

Rövid táv, hosszú táv – leomlik a fal

A legtöbb makrogazdasági idősor sztochasztikus trendet követ, azaz egy átmeneti zavar, mondjuk a GDP alakulása, hosszú távú hatást fejt ki. A nem-stacionárius elnevezés ezekre az idősorokra vonatkozik, míg a stacionárius idősorok hosszabb időtávon nem csökkennek vagy növekszenek, hanem egy adott érték körül hullámzanak.

Clive W. J. Granger

Elsőként Clive Granger mutatta be, hogy a stacionárius idősorokhoz használt statisztikai módszerek teljesen félrevezető következtetésekre vezetnek, ha nem-stacionárius adatokra alkalmazzák őket.

Granger ötlete azon alapul, hogy több nem-stacionárius idősor különleges párosításából, kombinációiból előállítható egy „szépen viselkedő” adatsor, amelyikre nyugodt szívvel alkalmazhatják a statisztikusok korábbi stacionárius elemzési technikáikat.

Granger ötlete „kointegráció” néven vonult be a gazdasági szakirodalomba, módszerével feloldható a közgazdaságtan egyik legnagyobb problémája: a rövid távú és a hosszú távú folyamatok összeegyeztetése. Általa képesek a kutatók olyan rendszereket kezelni, melyeket bár rövid távon nagy, véletlen mozgások jellemeznek, hosszú távon mégis a gazdaság egyensúlyi kapcsolatai, törvényszerűségei szerint működnek.

Egy tanszéken tanítanak

Robert F. Engle 1942-ben a New York állambeli Syracuse-ban született. Diplomáját 1966-ban a Cornell Univerity-n szerezte fizika szakon. Ugyanitt folytatta Ph.D tanulmányait, ám időközben átnyergelt a közgazdaságtanra. 1969 és 1977 között az MIT professzora, majd a University of California San Diego egyetemre kerül, ahol 1990-ben kinevezik a tanszék vezetőjének.

Clive W. J. Granger 1934-ben született a wales-i Swansea-ben. 1955-ben szerzett diplomát a brit University of Nottingham matematika szakán. Négy évvel később ugyanitt szerzett Ph.D fokozatot statisztikából. Jelenleg ő is a University of California San Diego egyetem közgazdaságtan tanszékének emeritius professzora.

Nobel díjak ökonometriáért

Érdekesség, hogy az elmúlt ötven év közgazdasági Nobel-díjasának egyötöde volt ökonométer, vagyis olyan tudós, akik vagy a valós statisztikai adatokat „masszírozzák” addig, amíg bele nem fértek egy bármilyen modell adta keretbe, vagy, mint Engle és Granger is, az adatokban meglévő tényleges statisztikai információt próbálják felszínre juttatni.

Az ökonometria megalapítója, a norvég Ragnar Frisch, ő kapta egyébként az első közgazdasági Nobel-díjat is 1969-ben, megosztva a holland Jan Tinbergennel. Frisch gazdaságmatematikus, aki makroszintű tervezéssel foglalkozott, tőle származik maga az ökonometria elnevezés is.

A holland Tinbergen a gazdasági növekedést próbálta ökonometriai modellekkel leírni: irányításával készültek a holland állami tervezés első ökonometriai modelljei. Vezetésével készítették el a Római Klub harmadik jelentését is, amely olyan új nemzetközi gazdasági rend megteremtését sürgette, amelyben a fejlett tőkés országoknak áldozatokat kellene hozniuk a fejlődő országok gazdasági fejlődésének meggyorsításáért

Ugyancsak Nobel díjban részesült az USA és Nagy-Britannia ökonómetriai modelljét elkészítő Lawrence R Klein. Az amerikai tudós emellett becsléselmélettel, a statisztikai módszertannal, a gazdaságpolitikai alkalmazásokkal, a kapacitásméréssel, a termelési függvényekkel és ágazati kapcsolatokkal is foglalkozott.

A szovjet-orosz közgazdászok szintén komoly munkát végeztek a statisztikai adatok feldolgozása terén. Leonyid Vitaljevics Kantorovics például azon kevés szovjet tudós közé tartozott, aki megkapta a Nobel-díjat (1975-ben). Ő 1930-as években egy másik kutatótól, Dantzigtól függetlenül kidolgozta a lineáris programozás módszerét, amelyet 1939-ben Leningrádban hozott nyilvánosságra.

1995-ban kapta meg a Nobel-díjat Robert E. Lucas Jr. A szintén.ökonométer Lucas neve sokak számára a racionális várakozásokról szóló elmélete miatt cseng ismerősen.