Az ismeretlen Budapesti Iskola

Kétnapos konferenciára gyűltek össze magyar és francia pszichológusok, pszichiáterek és pszichoanalitikusok Budapesten a Francia Intézetben, a pünkösdi hétvégén. A rendezvényt az Association Piotr-Tchadaaev (APT) francia egyesület szervezte. A konferencia egyik fő témaköre a budapesti pszichoanalitikai iskola tevékenysége, illetve általában a magyar pszichológusok és pszichiáterek munkássága volt. A rendezvény másik, részben szociális-politikai vetületű vonulata, az etnikai és vallási kisebbségek iránti tolerancia problémáival foglalkozott.

A budapesti iskola – Bálint Mihály, a gyakorlati ember

A magyar pszichológia-pszichiátria kezdeteiről, első évtizedeiről manapság még itthon is viszonylag kevés a közérthető elemzés, ezért is volt érdekes a korábban háttérbe szorított, börtönbe vetett, emigrációba kényszerített vagy csak egyszerűen elfelejtett tudósokról tartott előadások sorozata.

A neves francia lélekgyógyász, Michelle Moreau-Ricaud „A fiatal Bálint” címmel tartott előadást Bálint Mihályról, illetve Michael Balint-ról, ahogyan Nyugat-Európában ismerik a budapesti iskola egyik reprezentánsát. (Moreau-Ricaud könyvet is írt korábban, Franciaországban Bálint Mihályról.)

A zsidó származású Bálint 1896. december 3-án született Budapesten, és 1970-ben hunyt el Bristolban. A külföldön elismert tudós haláláig az angol Pszichoanalitikai Társaság elnöke volt. Bálint orvosi és bölcsészeti doktor volt egyidejűleg, orvosi diplomáját Budapesten szerezte, majd Berlinben tanult tovább. Moreau-Ricaud és a magyar források némileg ellentmondanak egymásnak, de az bizonyos, hogy Bálint Mihály Berlinben kémikusként dolgozott. A magyar életrajzi adatok nem hangsúlyozzák például, hogy Bálint egy ideig az IG Farbennél is dolgozott vegyészként – ez volt az a gyár, amely sok évvel később a zsidók kiirtására szolgáló Zyklon B gázt kifejlesztette. A vegyészi pályát idővel azonban feladta a fiatal magyar tudós, és hamarosan már csak a pszichoanalízissel foglalkozott.

Hitler hatalomátvétele után Bálint Angliába menekült. Magyarországi és németországi pszichológiai kutatásai a szexualitás fejlődésére és az emberközi kapcsolatok kialakítására irányultak. Később a magyar kutató úttörője lett a pszichoszomatikus orvostudomány és a modern neurózistan alkalmazásának. A világszerte ismert Bálint-csoportok szervezője és módszereinek kifejlesztője volt. (A Bálint-csoportok elsősorban klinikai orvosokból állnak, akik kis létszámban, általában „tízesével” vitatják meg a gyakorlatban felmerült problémákat.)

A Milánóból érkezett olasz előadó, Marisa Fiumano a budapesti iskola és a pszichoanalízis főáramlatának kapcsolatairól szólt elsősorban. Bálint kapcsán hangsúlyozta, hogy ő nem teoretikus, hanem zseniális gyakorlati szakember volt, így iskolát nem alapított ugyan, de elismert szaktekintély volt Nyugat-Európában. Bálint például nem formalizálta túl a kezeléseket: ha a beteg és az orvos már – például – 15 perc alatt valamilyen (rész)eredményre jutott, vagy valamilyen fontos ponthoz elérkezett, az analízist végző befejezte a kezelést. Ezzel ösztönözte a beteget, hogy gyorsan gondolkodjon, valamint érdekeltté tette abban, hogy minél eredményesebb, célratörőbb legyen a kezelés. Bálint egyébként nem ragaszkodott egyetlen módszerhez sem, mindig azt alkalmazta, amely a kezelés szempontjából a leghatékonyabbnak tűnt.

Ezzel szemben a kortárs pszichoterapeuták többsége ragaszkodott egy „szabvány időtartamhoz”, amíg egy-egy kezelésnek tartania kellett. Az ilyen és ehhez hasonló formai viták miatt megromlott a viszony Bálint és a nemzetközi pszichoanalitikai mozgalom között. Ez részben összefüggött azzal is, hogy Freud, a mozgalom vezére Marie Bonaparte hercegnő hatása alá került, aki Bálint Mihállyal ellentétes állásponton volt. Bonaparte hercegnő segített Freudnak 1938-ban, hogy az idősödő professzor a bécsi amerikai nagykövet közreműködésével kiutazási vízumot kapott Ausztriából.

Ferenczi Sándor, az iskolaalapító

A budapesti iskola alapítója Ferenczi Sándor, az ő neve sokkal jobban ismert Bálint Mihályénál – legalábbis Magyarországon. Róla is több előadáson esett szó a mostani konferencián. Közülük különösen Jean-Yves Feberey elemzése érdemel figyelmet, aki előadásában elsősorban Ferenczi szimbolikájával foglalkozott.

A pszichoanalízis Freud melletti egyik legjelentősebb úttörőjének szimbolikájában a Thalassa, vagyis a tenger, az anyaméhet jelképezi, ahová mindenki szeretne visszatérni. Fontosak a szimbólumok az egyes betegek, betegségek esetében is. Ezekben az esetekben a természetből, a korabeli tudomány állása szerinti ismeretekből merített Ferenczi, aki sokszor az állatvilággal állította párhuzamba az emberek lelki folyamatait.

Feberey egy egészen más témakörben, de szintén Ferenczihez kapcsolódva, néhány új szempontot is felvetett. Így például azt, hogy a pszichoanalízis talán nem is elsősorban a Tanácsköztársaság számára volt fontos, mint ahogyan az közkeletű a nyugati pszichológia-történészek körében. Legalábbis mindeddig Ferenczi kapcsán a források elsősorban azt hangsúlyozták, hogy az 1919-es rövid életű kommunista uralom alatt kapott katedrát az egyetemen a pszichoanalitikai iskola megalapítója.

Ugyanakkor Feberey szerint érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a kinevezés sokkal inkább a korábbi, polgári demokratikus kormányzat előkészítő munkájának köszönhető, hiszen már akkor készültek erről szóló beadványok és javaslatok. Ferenczi egyébként már a Tanácsköztársaság idején lemondott katedrájáról, egészségi okokra hivatkozva, bár Feberey szerint rossz állapotát a Freuddal folytatott levelezése (amely megbízhatóbb forrásnak tűnik), nem támasztja alá. A szélsőségektől viszolygó Ferenczi elítélte az éppen zajló vörös és fehér terrort is.

Mérei Ferenc, a meghasonlott marxista

Egy, a pszichoanalízistől távolabb eső kutatóról, a marxista lélekgyógyászat megalapozására törekvő Mérei Ferencről beszélt izgalmas előadásában Erős Ferenc, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének munkatársa. Mérei életének paradoxona volt, hogy zsidóként illetve baloldali szocialista kutatóként túlélte a nácizmust, az antiszemitizmus és a kommunistaellenesség tombolását is, ám végül a kommunista kormányzatok mindkét típusa, a rákosi és a kádári kormány is háttérbe szorította, börtönbe vetette.

Pedig 1945 után Mérei volt az egyik élharcosa a nyolcosztályos iskolák bevezetésének, és Lukács Györggyel vállvetve lépett fel a pszichoanalízis ellen. Mérei különböző párt- és állami funkciókat töltött be 1945 után, 1950-ben azonban kutatásait párthatározat ítélte el. Mérei ugyanis a legkorszerűbb nyugati irányzatok, köztük Kurt Lewin csoportdinamikai teóriái alapján vizsgálta többek között a fasizmus tömeglélektani hatásait. Megállapította például, hogy a tömegek manipulációjára csak olyan vezető lehet alkalmas, aki a tömeg belső jellemzőinek megfelelő politikát folytat. Egy mégoly karizmatikus vezető ugyanis lehet erős, és lehet bárkinél erősebb a tömegben, de az egész tömegnél nem lehet hatalmasabb. Talán nem véletlen, hogy a kommunista vezetőknek nem nagyon tetszett Méreinek a fasizmusról adott elemzése…

Mérei azonban a legsúlyosabb megpróbáltatásokat 1956 után, a Kádár-rendszer elején szenvedte el: 1958-ban egy értelmiségi szerveződés miatt letartóztatták, és tízéves börtönbüntetésre ítélték. Öt évet töltött börtönben, az 1963-as tömeges amnesztiával szabadult. A pszichoanalízist korábban mélyen elítélő Mérei ekkor írta meg híres Lélektani naplóját. A börtönben ugyanis rájött az álomelemzés fontosságára, és részben erre, a Freud által oly sokat emlegetett témakörre, alapozta későbbi teóriáit. Jóllehet Mérei soha nem adta fel baloldaliságát, hangsúlyozta Erős Ferenc, mégis a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig bekapcsolódott a demokratikus ellenzék tevékenységében is. Mérei ugyanis nemcsak a baloldaliságot, a gondolkodás szabadságát is fontosnak tartotta.

A zámolyi romák pszichológusa a kisebbségekről

A rendezvény másik vonulata az etnikai kisebbségek helyzetére fókuszált. Georges Federmann, strasbourgi pszichiáter a cigányok, az arabok, a zsidók és más minoritások beilleszkedéséről, annak nehézségeiről beszélt. Részben francia, részben magyar példákat sorolt a pszichiáter, aki az elzászi városban felkarolta a zámolyi romák ügyét. A Marokkóban született Federmann szerint akkor beszélhetünk majd igazán arról, hogy a kisebbségek problémáit megoldottuk, ha bármelyik náció képviselőjéről kijelenthető: otthon vannak Franciaországban, és otthon vannak akár Magyarországon is.

Ugyancsak érdekes volt a „Voyage en bateau” (Hajóutazás) című film is, amely Nicolas Brody-ról a magyar zsidó származású férfiről szólt, aki Franciaországba jutva a II. világháborút a francia hadseregben érte meg. Német fogságba került, kétszer tett kísérletet a szökésre. Végül a második alkalommal sikerrel járt, miután egy másik hadifogoly, egy bizonyos Francois Mitterand – a későbbi francia köztársasági elnök – kölcsönadta az írógépét, és azzal sikerült hamis iratokat készíteniük. Persze még pecsét is szükségeltetett a dologhoz, azt egy magyarul is beszélő jugoszláv képzőművész rajzolta – mi másba, mint egy félbevágott krumpliba…

A film után érdekes vita bontakozott ki, amelyből kiderült a zsidóüldözés számos magyarországi és franciaországi részlete, illetve az, hogy miként kapcsolódik egy apa története a fia által készített portréfilmhez. Mennyire tekinthető tipikusnak, illetve hihetőnek, hogy egy apa csak a filmforgatás során árulja életének legtitkoltabb részleteit. Nem mondtuk ugyanis, hogy a filmet Brody fia, Pierre Brody készítette, méghozzá a Dunán, a folyó magyarországi szakaszán együtt hajózva édesapjával. Elkísérve őt egy olyan tájra, amelyet nemigen ismert, és amelynek nyelvét a fiú egyáltalán nem beszélte.

Pjotr Csadajev – a névadó Pjotr Csadajev volt az első orosz politikai üldözött, akit a XIX. században a cárizmus elmegyógyintézetbe utaltatott kényszergyógykezelésre. Az orosz-szovjet pszichiátria történetében sötét fejezetet nyitott meg ez a kíméletlen eljárás: Csadajev után a hatalom számos szabadgondolkodót, ellenzékit zárt ideggyógyászati intézménybe. Ez a módszer nemcsak a cárizmus, hanem a Szovjetunió fennállása idején is bevett gyakorlat volt. A Csadajevről elnevezett franciaországi egyesület elsősorban pszichológusokat, pszichiátereket és pszichoanalitikusokat tömörít, de a szervezet tagjai erőteljesen érdeklődnek a társadalmi és politikai kérdések, illetve azok lélektani vetületei iránt is. Így például a kisebbségek, az etnikai és vallási kisebbségek, a nők és az egyéb hátrányos helyzetű emberek helyzetével különösen sokat foglalkoznak az APT tagjai.