Fizikailag az athéni a legkeményebb olimpia

„Az élsport a test diadala a természet törvényei felett, a sportolókat a lehetőségek határaira kényszeríti, és néha a határvonalon túlra is” – írja Nicola Jones, a Nature magazin főszerkesztője a neves tudományos lapban.

A sport biológiájának egy része még nem ismert, hiszen senki sem szívesen edz testéhez rögzített hőmérővel és műszerekkel, az viszont biztos, nem mindenki számára adott a lehetőség, hogy élsportoló legyen.

Többnyire azok érnek el kiemelkedő eredményt, akik erre genetikai beállítottsággal rendelkeznek. Eero Mäntyranta, az 1964-es téli olimpia aranyérmes finn sífutója például egy erythropoietin génmutációval rendelkezett. Az erythropoietin a vese által termelt hormon, mely stimulálja az oxigént szállító vörösvértestek képződését, és mobilizálja a túltöltött vasraktárakat.

Több és keményebb edzés

A mai sportolók egyre többet és keményebben edzenek. Roger Bannister, az első ember, aki az egy mérföldet 4 percen belül futotta 1954-ben, napi 35 percet edzett. Ma ez bemelegítésnek is kevés.

A túlhajtás azonban minden tíz sportolóból egynél rejtélyes alulteljesítési szindrómát (UPS – Unexplained Underperformance Syndrome) okoz. A tünetei gyakori megbetegedés, általános fáradtság, izomfájdalom, gyomorproblémák. Szinte mindenki felgyógyul az UPS-ből, azonban a főbb sport eseményekre való felkészülést kettétöri, legtöbbször tönkre is teszi.

Az UPS okáról eltérő vélemények alakultak ki: egyes teóriák szerint a túlhajtás eredményeképpen a sportolók izmai károsulnak. Az immunrendszer a szövetet ért sérülés kijavítására citokint termel. A citokin azonban amellett, hogy a gyulladást csökkenti, mérsékli az immunrendszer patogén támadó képességét is, így a sportoló védtelenebb a betegségekkel szemben. Az UPS megelőzése egyszerű: az edzések között elengedhetetlen minimálisan a hat óra pihenés.

Hirtelen halál

Sajnos néha élsportolónak lenni halálos lehet. Múlt évben a kameruni focista Marc-Vivien Foé a pályán esett össze, hét hónappal később Fehér Miklós úgyszintén. Mindkettőjüknek örökletes szívbetegsége volt (hypertrophic cardiomyopathy -HCM).

A Nature úgy véli, e szívbetegség a hirtelen halál leggyakoribb oka a 30 év alattiak körében. A betegség a szív izomszövetében a normálist meghaladó fehérje felhalmozódás következtében alakul ki. Ahogy a szívizom vastagodik, a szív szabálytalan ritmust vesz fel, és megnő a szívbénulás veszélye. A Nature szerint az emberek 0, 1-0, 2 százaléka HCM-beteg, évente 1 százalékuk halálozik el. A szív túlzott megterhelése növeli a halál esélyét.

Athén – a rossz levegőjű város

Athénban az olimpiai sportolóknak külső akadályokkal is szembe kell nézniük. A hárommilliós görög főváros Európa egyik legszennyezettebb városa. Különösen két légköri szennyezőanyag aggályos: az egyik az ózon, a másik a levegőben lévő makrorészecskék, mint például a korom. Mindkettő irritálja a tüdőt és asztmatikus tüneteket eredményezhet. Különösen rossz napokon az ózonszint Athénban többszöröse az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által ajánlott szintnek.

A légszennyezettségnek elsősorban a szabadtéri sportolók, például a kerékpárosok vannak kitéve. Az élsportolók verseny közben percenként akár 150 liter levegőt is képesek átköröztetni tüdejükön, ami kb. tízszerese a normál légzésnek. Ezáltal jobban ki vannak téve a szennyezőanyagoknak. Másrészt mivel légzésük sokkal intenzívebb, a tüdő mélyebb régióiba jut be a káros anyag. Ebből a szempontból még veszélyesebb a 2008-as olimpia, hiszen Peking levegőszennyezettsége háromszorosa az athéninak.

Etikátlan előnyszerzés

Coubertin báró, a modern olimpiai játékok alapítója, a négyévenként megrendezendő játékok alapelvének az erőfeszítés örömét, a példaképek nevelő értékét és az erkölcsi elvek tiszteletben tartását tűzte ki. E harmadik alapelv, a dicsőség megszerzésének mindenek fölé helyezése miatt, sokszor sérül.

Már az ókori görögök is csak a sikert értékelték, kizárólag az elsőt dicsőítették. A győzelem érdekében a csalástól sem riadtak vissza, különösen a megvesztegetésnek volt divatja. Emellett azonban a birkózók beolajozták magukat, hogy kicsússzanak riválisuk fogásából, a hosszútávfutók pedig rövid pályán köröztek, amelynek éles sarkaiban rendszeresen felbuktatták egy-egy ellenfelüket.

Az ókori görögök hittek benne, hogy a különböző állati és növényi eredetű szerek fogyasztása javítja képességeiket. Különösen erős állatok vérét fogyasztották előszeretettel annak reményében, hogy az állat ereje beléjük költözik.

Kifinomult teljesítményfokozók

A drogok, teljesítménynövelők, doppingszerek használata a sportban nem újkeletű. A múlt század fordulóján élénkítő szerek szedését először a La Manche csatorna átúszásánál jegyezték fel. A modern korra jellemző doppingolás kezdetét a fecskendő használatához köthetjük. A módszerek egyre kifinomultabbá váltak, számuk megsokszorozódott.

A dopping fokozatosan terjedt el a versenysportban. Onnantól kezdve, hogy a versenyek a televízión keresztül nagy tömegeket tudtak elérni, a reklámipar is felfedezte a sportban rejlő lehetőségeket. Korábban elképzelhetetlen díjakkal jutalmazták a győzteseket, így az addig baráti szellemben folyó sportesemények kiélezett küzdelmekké alakultak át.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetését az 1960-as római olimpián bekövetkezett tragédia, egy dán kerékpáros halála késztette arra, hogy a kérdéssel komolyan kezdjen foglalkozni. Az első doppingvizsgálatokat 1968-ban a mexikói olimpiai játékokon vezették be, 1972-ben Münchenben pedig már az anabolikus szteroidok vizsgálata is megkezdődött.

A huszadik század elején kikísérletezett anabolikus szteroidokat először a német és az amerikai hadseregben alkalmazták. Megfigyelték, hogy szedésük megfelelő étrenddel és edzéssel kiegészítve hihetetlen gyors erő- és izomnövekedéssel, illetve felfokozott agresszivitással jár, melyet kiválóan tudtak hasznosítani a kiképzésekben. Az anabolikus szteroidokra a testépítők is felfigyeltek, és az 50-es évektől kezdve a testépítő mozgalomban is divattá vált.

Az elmúlt néhány évtized adatai alapján már azt is tudjuk, milyen mellékhatásai vannak a hosszú távú doppingolásnak. Azokban a sportágakban, amelyekben néhány évtizeddel ezelőtt feltételezhető volt az anabolikus szteroidok rendszeres szedése, feltűnően sok a krónikus, degeneratív megbetegedés. Különösen a máj, a vese, a tüdő, a szív, és az érrendszer megbetegedései gyakoriak. Magasabb a kábítószerélvezők, alkoholisták aránya, illetve a pszichés problémákkal kezeltek.

Mindezek ellenére újabb és újabb tiltott szerek szedésére derül fény. 2003-ban egy magát megnevezni nem kívánó atlétaedző egy fecskendőt küldött az Amerikai Doppingellenes Hivatalnak, amely egy korábban nem ismert, kimutathatatlan szert, tetrahydrogestrinone-t (THG) tartalmazott. Régebbi vizeletmintákon végzett gyors tesztsorozat hamarosan kiderítette, hogy a THG-t széleskörben alkalmazták az élsportolók. Nem kisebb nevek, mint Tim Montgomery (100m-es futás világbajnoka), partnere, Marion Jones (100m-es futás olimpiai bajnoknője), Shane Mosley (box világbajnok), és Dwain Chambers (brit sprinter) voltak a termék törzsvásárlói.

Doppingszerek – átmenetileg károsak?

Míg a közvélemény egyetért a doppingszerek korlátozásával, vannak tudósok, akik ezzel ellentétes álláspontot képviselnek. Norman Frost, a Wisconsin Egyetem orvosetikai programjának vezetője például a dopping-szabályzatot inkoherensnek és általánosságban rossznak ítéli.

Véleménye szerint míg a doppingszerek hatása időszakos, nem életveszélyes, a folyamatos sportolás életreszóló károsodást okozhat. Aki az amerikai futball profi ligájában három évet lejátszik, 90 százalék eséllyel tartós fizikai károsodást szenved. Ha az egészség a fő szempont, akkor egyes sportágakat kellene betiltani, valamint a cigarettázást és az ivást, nem pedig a doppingszereket.

Példának hozza a magaslati edzést, egy olyan technikát, amelyet széleskörben alkalmaznak a teljesítmény növelésére. A magaslati edzés hatására a vér hemoglobin szintje növekszik – a vörösvérsejtben a hemoglobin szállítja az oxigént az izmokhoz, ezáltal növelve a teljesítményt. A hatás több hétig tart. A magaslati (vagy ezt szimuláló teremben való) edzés hatása lényegében ugyanaz, mint a cikkünk elején már említett erythropoietin hormoné. Mégis ez nem számít csalásnak, a hormon szedése pedig igen. A sportolók edzenek, hogy teljesítményük jobb legyen. Majd ezután a hormonokkal folytatják, hogy teljesítményük tovább nőjön.