Hosszútávfutó doppingoló kisegerek

A maratoni és egyéb hosszútávfutók jóval tartósabb fizikai erőkifejtésre képesek, mint az átlagember. Ennek egyik oka, hogy izmaiknak nagy az aerob, azaz oxigén jelenlétében történő energiatermelési kapacitása, így hosszú távon is képesek egyenletes mennyiségű energiát előállítani. Ezzel szemben az anaerob (oxigén nélkül végbemenő) energiatermelés csak rövid távú állóképességet biztosít, futóknál például sprint közben.

A San Diegoi Salk Intézet genetikusai Ronald Evans vezetésével olyan egereket hoztak létre, melyek elsősorban zsír elégetésével jutnak energiához a cukor helyett. A zsír ugyanis csak aerob úton bontható le, míg a cukor aerob és anaerob úton egyaránt.

A kutatók úgy módosították az egerek génállományát, hogy azok nagy mennyiségben kezdték előállítani a PPAR-delta nevű fehérjét, és ezáltal az izomsejtek átálltak a zsírbontásra. Ezek az állatok edzett atlétákhoz hasonlóan egy rágcsáló-méretű futószőnyegen közel kétszer annyi ideig bírták a “kiképzést”, mint a kontroll csoport normál egerei.

A legjobb maratoni futóknál – részint genetikai okokból, részint az edzés hatására – az aerob izomrostok az összesnek akár 80 százalékát is kitehetik, míg az átlagembernél ez a szám csak 30-40 százalék. Nyilvánvalóvá vált, hogy az aerob izomrostok arányának növelésével a hosszú távú terhelhetőség is fokozódik, így a kutatók valószínűnek tartják, hogy a PPAR-delta mennyiségét növelő gyógyszerek előbb-utóbb feltűnnek a sportolók doppinglistáján.

A zsírbontás fokozása azonban az elhízás kezelésében és megelőzésében is jelentős szerepet játszik, még magas zsírtartalmú étrend mellett is. A génmanipulációhoz hasonló hatást kifejtő – egyelőre kísérleti stádiumban lévő – gyógyszerek hatékonynak bizonyultak ezenkívül a zsíranyagcsere egyes rendellenességeinek – például magas koleszterinszint – kezelésében is.