A neurotikus Hitlerről is tanácskoztak Budapesten

Az elmúlt hét végén másodszor tartott Magyarországon konferenciát a versailles-i székhelyű Piotr-Tchaadaev Társaság. A budapesti Francia Intézetben tartott tanácskozás társszervezője a Magyarországi Frankofón Orvosok Társasága volt. A programban – a francia pszichológia hagyományainak megfelelően – nem csupán pszichológiai témák szerepeltek, így például a konferencia társzervezői, Jean-Yves Feberey és Temesvári Péter Bartókról, illetve Semmelweisről tartottak előadásokat.

Bartók, Ferenczi, Bálint

Mindketten a két híres magyar személyiség francia kapcsolataira is kitértek, így Párizsnak, az ottani látogatásnak Bartókra gyakorolt hatására, illetve Semmelweis munkásságának utóéletére, arra, hogy miként védte meg Pasteur utóbb Semmelweis nézeteit egy tudományos vitában. A Bartókról szóló Feberey-előadást zenei „kíséret” is aláfestette: Varga Réka Bartók zongoraművei alapján mutatott be improvizációkat, Durkó Péter pedig saját műveit is játszotta a konferencián.

A pszichológiai témák sem hiányoztak a tanácskozásról. Alexander Nepomiachty, a Csaadajevről, a XIX. századi orosz ellenzéki személyiségről elnevezett francia társaság elnöke például arról adott elő, hogy miként lehet e-mailben pszichoterápiát végezni. Az orosz származású Nepomiachty ugyanis Versailles-ból néha vissza-visszatér Szentpétervárra, ahol van egy páciense, akit nagyon ritkán lát személyesen, s akivel e-mailben tartja a kapcsolatot.

Tringer László ”A pszichoterápia, mint foglakozás? A magyarországi helyzet” című előadásában azt fejtegette, miként szakosodik a lélekgyógyászat, és milyen lehetőségek nyílnak meg a pszichoterápiai képzéseken részt venni akarók előtt.

Michelle Moreau-Ricaud Párizsból érkezett, és szinte folytatta egy évvel korábbi előadását Ferenczi Sándorról és Bálint Mihályról, a budapesti pszichológiai iskola legfontosabb képviselőiről. Ferenczi kapcsán megemlítette, hogy ő talán még Freudnál is jobb analizáló, terapeuta volt, akinek ezt a képességét maga a modern pszichológia megalapítója, azaz Freud is elismerte. Bálintról pedig azt tartotta fontosnak megjegyezni a francia szakértő, hogy ő volt az, aki nyugaton Ferenczit népszerűsítette, és különösen a brit E. Jones professzorral szemben képes volt arra, hogy Ferenczi munkásságát a szaktudósok körében is elismertesse.

Háborús traumák hatása

A konferenciának a nagyközönség számára talán legérdekesebb előadását Daniel Lemler strassburgi lélekgyógyász tartotta, aki a traumákról, a traumatizmusról beszélt. Lemler szerint a traumák, különösen a háborús traumák gyakran járulnak hozzá a neurózis kialakulásához, és az ilyen esetek kérdésessé teszi az idegbetegségek, a neurózis freudi elméletét. Lemler szerint ugyanis nem feltétlenül a szexualitásban gyökerezik az efféle traumák kialakulása.

Hogy mindez mennyire nem elméleti kérdés, és mennyire nem csupán az első és a második világháborúhoz kapcsolódik, azt jól bizonyítja Lemler szerint a mostani és az előző Öböl-háború, az iraki konfliktus is, ahol szintén sok katona szerez súlyos idegi kihatású sérüléseket.

Lemler érdekfeszítő előadásában kitért arra, hogy a háborús traumák már Freudot is kifejezetten foglalkoztatták. Freudot például szakértőnek kérték fel egy eljárásban, amely az első világháború után Wagner-Jauregg professzor ellen indult. Jauregg elektrosokkal „kezelte” a frontról visszatért neurotikusokat, azért, hogy kiszűrje közülük a szimulánsokat, s még a harcok idején visszaküldhesse azokat a csatába. (A magyar olvasók ennek sokkal komikusabb változatát ismerhetik a Svejkből is, ahol – mint tudjuk – beöntéssel „kezelték” a frontról kiszuperált katonákat.) Bár a Jauregg elleni perben Freud azt hangsúlyozta, hogy szerinte a híres (vagy inkább hírhedt?) professzor nem kegyetlenkedett a betegekkel, maga a per sajátos fordulatot vett: a Jauregg elleni eljárás a Freud által kidolgozott pszichoanalízis elleni vádbeszéddé alakult át. Freud később keserűen emlékezett vissza erre az esetre – mondta Lemler.

De mi is volt Freud hipotézise a traumás neurózissal kapcsolatban? A trauma Freudnál a hisztéria patológiájánál kerül szóba, a traumatikus hisztériát és a neurózist egységesen kezelte a pszichológia úttörője. A neurózis eszerint a traumatikus pillanathoz való rögződést, fixációt jelenti, azt a rémületet idézi fel, és ismétli meg, amely lehetetlenné teszi a trauma „lereagálását”. A traumatizmus ökonómiai modellje szerint így a trauma olyan rövid idő alatt következik be, ami lehetetlenné teszi a szervezet számára a túlzott energia levezetését, normál módon ez a hatalmas feszültség nem kezelhető. Ennek az irtózatos (lelki) energiának a hasznosítását jelenti tulajdonképpen a sokféle „utóhatás”, a tartósan jelentkező neurotikus tünetek. A szorongás ilyen értelemben egyfajta védekezés a sokkokkal szemben, a szervezet felkészülten várja ekkor a külső hatást. A traumás neurózis esetén viszont a szervezetnek nincs ideje felkészülni, túl hirtelen, túl rövid idő alatt éri a trauma.

A traumás neurózis egyik kevésbé különleges esete rendkívüli történelmi jelentőségre tett szert – amint ez Lemler mostani előadásából is kiderült. Egy kevésbé ismert szerző, Ernst Weiss regényében egy anekdotáról ír, amelyről nem lehet eldönteni, mennyire felel meg a valóságnak. Annyi bizonyos, hogy a regény olvasható, és így legalábbis megismerhető Weiss teóriája, miszerint Adolf Hitler az első világháborúban traumás neurózist, hisztériás vakságot kapott, méghozzá mustárgáz-támadás idején. Később Hitlert hipnózissal kezelték, és állítólag utóbb ez a módszer, amelyet rajta sikeresen alkalmaztak, adott ötletet Hitlernek a „tömeghipnózis” bevetésére a politikai küzdelmekben. Lemler nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy Hitler hisztériás vaksága összefügg-e későbbi politikai pályafutásával, mindenesetre érdemesnek tartotta felvetni ezt a problémát.