Célpont a Föld

ÍRTA RICHARD STONE
FÉNYKÉPEZTE STEPHEN ALVAREZ

2004. június 18-án este kilenc óra után lassan elsötétült az ég az arizonai Kitt Peak fölött. Az obszervatóriumban David Tholen épp kisbolygók után kutatott a Föld pályáján belül – abban a nehezen megfigyelhető térségben, ahol a Nap ragyogása könnyen elvakítja a távcsövet. Tholen,
a Hawaii Egyetem csillagásza lévén, tudta jól: némelyik ott rejtőző égitest akár bolygónk felé is veheti az irányt…
S mivel aznap este mérnök barátját, Roy Tuckert és egyik ifjú egyetemi kollégáját, Fabrizio Bernardit is magával hozta, most hárman meredtek az égbolt kis részletét ábrázoló monitorra, ahol három, alig pár perc eltéréssel készült felvétel váltakozott.
„Megvan!” – kiáltotta Tucker, a képernyőn elmozduló apró fehér pacára bökve.

Tholen tüstént jelentette megfigyelésüket a Nemzetközi Csillagászati Unió (iau) kisbolygók, üstökösök adatait gyűjtő és feldolgozó központjának. S habár a felfedezők azt remélték, hogy a héten még újra megpillanthatják új égitestjüket, az eget esőfelhők takarták, ezért az aszteroida jó időre eltűnt a szemük elől.

A csillagászoknak végül decemberben sikerült ismét megtalálniuk ezt a nagyobb sportcsarnok méretű sziklatömböt, s akkor jöttek rá, hogy komoly bajokat okozhat. Amikor ugyanis néhány évente száguldva-bukdácsolva visszatér, vészesen közel kerülhet a Földhöz. Az adatközpontba özönlő új információk ismeretében így mind baljósabbnak tűnt föl az új aszteroida, amelyet a halál és pusztítás ókori egyiptomi istenéről Apophisnak neveztek el.

„Az ütközés valószínűsége egyre nőtt” – meséli Tholen. Karácsonyra a szimulációk alapján már 1:45 ezerhez esélyt láttak arra, hogy az Apophis 2029. április 13-án becsapódhat a Földbe, a hírről a közvélemény is értesült.

Ám rövid idő múlva, 2004 karácsony másnapján jóval közelebbi katasztrófa rázta meg a világot: az Indiai-óceán térségében pusztító, százezrek éle tét kioltó cunami gyorsan elfeledtette az Apophist. Időközben a csillagászok előkeresték a kisbolygó korábbi képeit is, és ezek alapján kiszámították a pályáját. Kiderült, hogy 2029-ben baj nélkül elsuhan majd a Föld mellett. Azt ellenben nem sikerült végleg eldönteni, hogy a 2036. húsvét vasárnapján esedékes következő látogatása végzetes lesz-e vagy sem.

Becslések szerint mintegy tízmillió kisbolygó és jégből-porból álló üstökös száguldozik odakint a világűrben, pályájuk olykor a Föld útját is keresztezi. A Washingtontól 150 kilométernyire fekvő Chesapeake-öböl mélye egy efféle testtel történt találkozás nyomait őrzi: 35 millió esztendeje 85 kilométeres krátert ütött itt a tengeri aljzatba egy három kilométeres égi sziklatömb. A Mexikói-öbölbe 65 millió éve alázuhant 9, 5 kilométeres gigász pedig még pusztítóbb volt, : több ezerszer nagyobb energiát szabadított föl, mint a mai földi atomfegyverek összesített ereje. Emiatt kihalt az élőlények háromnegyede, köztük az összes dinoszaurusz is. „Aznap lángba borult az egész bolygó” – érzékelteti a csapást Ed Lu fizikus és egykori űrhajós.

A csillagászok eddig több száz aszteroidát vettek lajstromba, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy világméretű katasztrófát okozzanak. Jó hír viszont, hogy a Föld útját a mi életünkben egyik sem keresztezi. Csakhogy a világűrben rengeteg kisebb meteor is „kószál”, s némelyikük becsapódhat a Földbe. 1908. június 30-án egy tizenöt emeletes ház méretű test (kisebb üstökös vagy aszteroida) robbant néhány kilométer magasan a szibériai Tunguzka folyó felett, több mint 2000 négyzetkilométeren letarolva a fákat. Nyomában annyi por és fagyott vízpára került a felsőlégkörbe, hogy az európaiak több éjszakán keresztül újságot olvashattak a felhőzetről visszatükröződő fény mellett. Ma, a tunguz esemény századik évfordulóján bizony nem túl megnyugtató a gondolat, hogy a Földet pár száz évente eltalálhatja egy hasonló kolosszus.

A következő „égi áldás” akár váratlanul is érhet bennünket. A kisebb meteorokat – amelyek azonban egész városokat törölhetnek el a föld színéről – még nem csípték fülön a radarok.

„A tudatlanság boldogít. Aki nem tud a közelgő bajról, az nem is aggódik miatta” – véli Ed Lu. A következő tíz évben viszont Tholenék és mások kutatásai már ezt a „hiányt” is pótolják, s ezrével vehetnek lajstromba új aszteroidákat. „Akár pár hetente találhatunk olyan kisbolygót, amelynél 1:1000-hez az esélye annak, hogy eltalálja a Földet” – jövendöli a kutató.

A cél persze nem az, hogy megjósolják egy lehetséges katasztrófa helyét és idejét – hanem a megelőzés. Évekkel vagy évtizedekkel az ütközés előtt már egy űrszonda csekély erejével is el lehetne téríteni végzetes pályájáról a vészt hozó aszteroidát. Masszívabb objektumok esetében pedig kamikaze-szondákat vagy atombombát kellene bevetni. Nagy kérdés viszont, hogy egy ilyen vészhelyzetben hogyan is döntenének az államok kormányai. „Olyan probléma ez, amire még nem készült föl a világ” – állítja a veszélyes kisbolygók elleni nukleáris csapások szószólója, David Dearborn atomfizikus.

Két tény mindazonáltal vitathatatlan. Tíz vagy ötszáz év múlva, de egy napon mindenképp bekövetkezik az ütközés. S ami talán némi vigasszal szolgálhat: történelmünk során most először vannak eszközeink egy világvégével fenyegető természeti katasztrófa elhárítására.

Nap mint nap többtonnányi kozmikus törmelék hullik a Földre – üstökösök pora, kisbolygók morzsalékai –, amelyek aztán a külső légrétegekben elégve fényes „hullócsillagokat” rajzolnak az éjszakai égre. Az öklömnyi vagy nagyobb kőzet- és fémdarabok olykor átvészelik ezt a tüzes zuhanást. Ám annak, hogy bárki emberfi a tanúja legyen becsapódásuknak, netán el is találja őt egy meteorit, roppant csekély az esélye. Egyetlen följegyzésről tudunk csak, hogy ily módon járt pórul valaki: 1954. november 30-án 13 órakor meteorit szakította át az alabamai Sylacauga mellett az Üstökös (!) autósmozival szemközti ház tetejét. A grépfrútnyi kődarab a rádióról lepattanva eltalálta a pamlagon szundító Ann Hodgest, és lehorzsolta a nő csípőjét, csuklóját. Az áldozatot kórházba vitték, ott heverte ki a megrázkódtatást.

A teljes cikket a National Geographic magazin 2008. augusztusi számában olvashatja el.