Majomsziget

írta Virginia Morell
fényképezte Tim Laman, Ian Nichols, Joel Sartore és Christian Ziegler

Olyannyira, hogy amikor a közelmúltban biológusok kis csoportja megpillantott egy csapatnyi drillt az Egyenlítői-Guineához tartozó Bioko szigetén, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lábuk – azután szabályosan levetették magukat az esőerdő talajára, nehogy elriasszák a sziget legnagyobb testű főemlősét.

A drillek éppen egy fügefán lakmároztak Bioko 2000 méter magas vulkáni kúpja, a Gran Caldera belső medencéjében. Aznap reggel a kutatók már láttak népes, öt-harminc tagból álló majomcsapatokat: vörösfülű cerkófokkal, fekete kolobuszokkal és vöröskolobuszokkal találkoztak
– ez utóbbiak a földkerekség összes főemlőse közül a leginkább veszélyeztetettek.

A biológusok nem véletlenül tanulmányozzák előszeretettel Bioko élővilágát. A Guineai-öbölben, a nyugat-afrikai partoktól 30 kilométerre fekvő sziget élő laboratóriumként szemlélteti, miként fejlődnek a növény- és állatfajok teljes elszigeteltségben. Tudnivaló, hogy Bioko egy négytagú szigetcsoporthoz tartozik. A másik három – São Tomé, Príncipe és Annobón – több tízmillió évvel ezelőtt keletkezett vulkáni szigetét a kontinensről odasodródott állatok és növények népesítették be. Bioko a földtörténet során több ízben (az egymást követő jégkorszakok során, legutóbb mintegy 12 ezer évvel ezelőtt) összekapcsolódott Afrikával.

Akár egy különös, földből-zöldből épült Noé bárkája, Bioko szigete sok olyan alfajnak nyújt menedéket, amelyek a kontinensen élő társaiktól elszakadva elszigetelt környezetben fejlődtek. A drillekkel együtt hét majomfaj él itt, meg négy fülesmaki (galágó), két kistermetű antilopféle (duiker), egy tarajos sül, egy fakúszó-szirtiborz, egy hörcsögpatkány és három pikkelyesmókus. Akad macskaszerű pojána is, viszont hiányoznak az oroszlánok és a leopárdok. Egykor erdei bivaly is előfordult a szigeten, de már egy évszázada lelőtték az utolsó példányát.

Az orchideák, a csigák, az édesvízi halak, a kétéltűek, a pókok és a rovarok között is akad Biokón őshonos faj, s ezek mind a fejlődés külön útját járják – másként alakultak az idők során, mint a kontinensen élő rokonaik. Azóta, hogy az első portugál felfedezők a 15. században partra szálltak, a sziget belsejében megbúvó esőerdők és füves puszták nem sokat változtak: ma is harsogóan
zöldek és érintetlenek.

Pedig itt is él ember, mondja Gail Hearn, a Gran Calderában működő kutatócsoport egyik vezetője, aki immár tizenharmadik alkalommal látogat el a sűrű lombokkal átszőtt medencébe. A pennsylvaniai Drexel Egyetem főemlőskutatójaként először 1990-ben járt itt, hogy közelebbről tanulmányozza az őshonos drilleket.

„Beleszerettem ebbe a szigetbe. A Földet már jórészt tönkretettük, de ez a sziget még háborítatlan és gyönyörű. Itt úgy érzi az ember, hogy egymaga is tehet valamit egy jobb világért.” Hearn szervezte meg a Biokói Biodiverzitás-védő Programot (bbpp). Kutatók, valamint amerikai és egyenlítői-guineai diákok részvételével minden év januárjában átfogó terepszemle indul a sziget változatos élővilágának tanulmányozására. Idén a National Geographic magazin, a Conservation
International természetvédő szervezet és a természetvédő fotósok nemzetközi ligája (ilcp) anyagi támogatásával egy kis csapat tizenkét napra a kutatónő mellé szegődött.

A szemrevételezéssel működő felmérés során a résztvevők próbálnak minél többet lajstromba venni a sziget majmaiból és többi állatából. Jó okkal igyekeznek annyira – Bioko gazdag élővilágát ugyanis vadul tizedelik a vadászok.

Bioko növény- és állatvilága annyira lenyűgözte a 15. században elsőként érkező európai felfedezőt, Fernão do Pót, hogy lelkesedésében elnevezte a szigetet Formosának, azaz Gyönyörűnek. Az őt követő európaiak itt igyekeztek megalapítani az első afrikai gyarmatot.

Az afrikai szárazföldről idevándorolt bubi nép nem látta szívesen a fehér bőrű jövevényeket, egészen 1827-ig sikerrel dacolt az európai betolakodókkal. Abban az évben azonban a briteknek sikerült megvetniük a lábukat Malabóban (ma Egyenlítői-Guinea fővárosa). Azért jöttek, hogy véget vessenek a nyugat-afrikai rabszolgakereskedelemnek. A szomszédos szárazföldet, a Río Muni vidékét gyarmatosító spanyolok később megkaparintották a brit telepeket. A két területből létrejött Spanyol Guinea 1968-ban elszakadt az anyaországtól, és Egyenlítői-guineai Köztársaság néven önálló állammá lett. Amióta távoz tak a spanyolok és a szárazföldről ideszármazott fang telepesek kerültek hatalomra, a bubi szeparatisták gyakran kerülnek összetűzésbe a kormányerőkkel.

Ami a sziget biológiai sokszínűségét illeti, sem a fangok, sem az ősidők óta vadásznépként élő bubik nem osztják a tudósok lelkesedését és aggodalmait. A természetvédők igyekvését ráadásul nehezíti a mind jobban fellendülő olajkitermelés. A 20. század utolsó évtizedeiben bőséges olaj- és földgázkészleteket fedeztek fel a partközelben, s ma az amerikai olajvállalatok már naponta mintegy 400 ezer hordónyi nyersolajat hoznak a felszínre. Az olajipar jólétet hozott a szigetnek, így aztán, ha történetesen arra támad gusztusuk, ma már sokan meg tudják fi zetni a valódi ínyencfalatnak tartott drága majomhúst.

A teljes cikket a National Geographic magazin 2008. augusztusi számában olvashatja el.