„Bravó, Liszenko elvtárs!” – 110 éve született Sztálin biológusa

Liszenko ukrán parasztcsaládból származott, a Kijevi Mezőgazdasági Intézet levelező tagozatán tanult. Nevét 1927-ben kapta szárnyra a hírnév, amikor egy azerbajdzsáni kertészetben téli zöldborsó termesztésével, trágyázás nélkül növelte a föld termékenységét. (A tél akkor nagyon enyhe volt, később hiába próbálkoztak a borsó vetésével.) A központi pártlap, a Pravda az ösztönös parasztzsenit, a , , mezítlábas tudóst” ünnepelte benne. Az 1920-as évek végétől a legfelsőbb hatalmi körökből érkező politikai támogatást élvezett. A kommunista párt politikájának szerves része volt, hogy a , , cári értelmiséget” lecserélje egy elkötelezett , , vörös értelmiségre”, tehát a proletáriátus képviselőit vezető poziciókba juttassa a mezőgazdaság, a tudomány és az ipar területén. Liszenko megfelelt e célra, hiszen nem volt felsőfokú végzettsége vagy tudományos fokozata.

Az ukrajnai éhínség és a kollektivizálás okozta mezőgazdasági káosz közepette a sztálini vezetésnek kapóra jött Liszenko, aki a hosszas és költséges kísérletezés helyett gyors és olcsó megoldásokat kínált. Következő „felfedezése” a régen ismert, általa vernalizációnak nevezett technika volt, amelynek során a jobb termést hozó őszi búza kicsírázott magvait hideg vízben áztatta és havon átteleltette, majd tavasszal elvetette. „Eredményeit” a gyakorlatban szinte soha nem sikerült megismételni, de ő ezért mindig másokat tett felelőssé vagy szabotázst emlegetett.

Liszenko a gyümölcsöket szorgosan keresztezgető Micsurin kutatásait „fejlesztette tovább”. Az akkor már rég meghaladott lamarckizmus híveként meg volt győződve arról, hogy a tervezhető környezeti változások határozzák meg a faji jellegzetességeket, nem pedig a „misztikus” genetikai tényezők. A mendeli örökléstant az imperializmus termékének, idealista burzsoá áltudománynak tartotta, szerinte a szerzett tulajdonságok örökítése révén egyik növény a másikba alakulhat. Idővel már a darwini szelekció elméletét is idejét múltnak minősítette és azt állította, az élőlények versengés helyett inkább segítik egymást. Tagadta a kromoszómák és a gének létezését is.

Liszenko szédületes karriert futott be, különösen azután, hogy Sztálin egy 1929-es beszédében a „gyakorlatot” az „elmélet” fölé helyezte. 1939-ben akadémikus lett, háromszor kapta meg a Sztálin-rendet, büszkén viselhette a Szocialista Munka Hőse címet és a Lenin-rendet is. , , Elméletét, ” a liszenkoizmust 1948-ban hivatalos irányzattá minősítették. Szakmai ellenfeleit, az „úgynevezett tudósokat” a proletariátus elárulásával, trockizmussal, kozmopolitizmussal, fasizmussal vádolták, majd sorra letartóztatták őket. Egy teljes biológus-nemzedék eltűnt, a szovjet biológia lezüllött. Liszenko helyzete Sztálin halála után is szilárd maradt, mert újabb és újabb ígéretekkel, nagy terméshozamú gabonafélék két-három év alatti előállításának ködképével szédítette Hruscsovot.

Liszenko felszólal a Kremlben 1935-ben. Sztálin állva hallgatja.

Az ötvenes évek végétől egyre hangosabbak lettek kritikusai, egyre több Liszenko-ellenes cikk látott napvilágot, mígnem intézetét feloszlatták, tanait hivatalosan is elítélték. Hruscsov bukása (1964) után a Tudományos Akadémia elnöke bejelentette, hogy Liszenko tanainak kritikával szembeni védettsége megszűnt. A szovjet tudomány és mezőgazdaság csendben visszatért a hagyományos módszerekhez. Liszenko mellőzött, elfeledett emberként halt meg Kijevben 1976. november 20-án.