Tömeges kőkorszaki kannibalizmus emlékeire bukkantak

A Rajna menti, román kori katedrálisáról híres Speyer közelében fekvő Herxheim városka határában lélegzetelállító őskori leletegyüttesre bukkantak német régészek. A kisméretű neolitikus települést kb. Kr.e. 5400 és 4950 között lakta a vonaldíszes kerámia kultúrájának földművelő és állattartó népe. A faluban összesen legfeljebb egy tucat cölöpvázas ház állhatott. A települést két olyan árok vette körül, amelyek nem értek össze, tehát védelmi funkciójuk nemigen lehetett.

Az árkokban még az 1990-es évek végén emberi csontok tízezreit fedezték fel, s a rajtuk található sérülésekből akkor arra következtettek, hogy tömeges kivégzés áldozataira bukkantak. Tavaly azonban a Bordeaux-i Egyetemen mélyrehatóbb antropológiai vizsgálatoknak vetették alá a maradványokat. A vizsgálatot vezető tudós, Bruno Boulestin megállapította, hogy kétezer csonttöredék kevesebb mint tíz embertől származik, és az egyöntetűen ismétlődő sérülések arra utalnak, hogy az áldozatokat feldarabolták és megették. A csontokon található nyomok – törések, vágások, szétzúzott csontvégek, kaparások – egy része feltűnő egyezést mutat azzal, ahogy ma a hentesek darabolják a vágóhídon az állatokat. Horrorisztikus részleteket is rekonstruáltak: a csigolyákat elvágták, hogy eltávolítsák a bordákat, az inakat elmetszették, az izmokat lefejtették, a koponyatetőt eltávolították, a hosszú csontokat pedig feltörték, hogy hozzáférjenek az agy-, illetve a csontvelőhöz.

A számítások szerint az árkok összesen mintegy ezer áldozat maradványait rejthetik. A regionális régészeti hivatal vezetője, Andrea Zeeb-Lanz szerint ilyen méretű tömegsír az őskorból eddig nem volt ismert. Az újkőkori kannibalizmusra egyébként nem ez az egyetlen példa, főként Dél- és Nyugat-Franciaország területén találtak hasonló emlékeket, ám sokkal kisebb mennyiségben.

A részben feltárt településen cserépdarabok is előkerültek a csontok közül; ezek kora alapján állapították meg a régészek, hogy a kannibalizmus gyakorlata mintegy ötven éven keresztül dívott a helyszínen. Ez idő alatt mintegy száz lakója lehetett a kis településnek. Ennek tükrében felvetül a kérdés, hogy hogyan bánhatott el ennyi ember nálánál tízszer több áldozattal. Arra semmi jel nem utalt, hogy a korban éhínség pusztított volna. A régészek végül arra a feltételezésre jutottak, hogy a lemészárolt emberek rituális gyilkosság áldozatai lehettek, maga a falu pedig nem állandóan lakott település, hanem egyfajta kultuszhely volt. Néhány esetben a felfordított koponyatetőkbe cserépdarabokat, törött baltákat, kagylóból készült ékszereket, valamint kutyacsontokat szórtak. A vonaldíszes kerámia kultúrájának népe rendszeres időközönként gyűlhetett itt össze, magukkal hozva foglyaikat és a véres szertartáshoz szükséges áldozati edényeiket. A kultúra népe ekkoriban válságot élt át, ami nemsokára az eltűnésükhöz vezetett. Elképzelhető, hogy a szertartás révén a felsőbb hatalmak segítségéhez folyamodtak – vélik a kutatást végző archeológusok.

Horváth Anikó

Kapcsolódó cikkek: