Sting és a gondolkodó zene 1. rész

Daniel Levitin zenészként és zenei producerként kezdte pályáját, de ennél jóval többet szeretett volna megtudni a zenéről, ezért a harmincas éveiben idegrendszeri kutatással kezdett foglalkozni.

Jelenleg Kanadában a montreali McGill Egyetem professzora, két könyve is az eladási lista élén áll, és számítógépén több száz agyi felvételt tárol, amelyek zenélés közben készültek. Kognitív neurológiai kutatásaik során ő és munkatársai azzal töltik napjaikat, hogy egy csomó agyi felvételt tanulmányoznak, és ezeket egymáshoz viszonyítják. A kutatóknak páratlan lehetőség volt, hogy megvizsgálhatták egy kiemelkedő művész agyát is.

A világsztár popzenész, Sting olvasta Dan könyvét, ami a zene és az agy viszonyáról szól, és kíváncsian fogadta, hogy kísérleti alany lesz belőle. A két férfi nekilátott, hogy együttesen felfedezzék, mi zajlik egy rocksztár agyában.

A zenében az a különös, hogy az agyon kívül valójában nem is létezik. Egyetlen hang érzékelése azzal kezdődik, hogy a levegőben terjedő hullámok rezgésbe hozzák a dobhártyát. Ezek az elemek együttesen pedig olyan mintázatot alkotnak, amelyet zeneként észlelünk. Más szavakkal: maga az agy dolgozza fel azokat a hangokat, amelyet zenének nevezünk.

Zene és mozgás
Dan Levitin az első kísérletben azt tesztelte, hogy hogyan reagál Sting arra a zenére, amit csak a képzeletében idéz fel. Dan arra kérte Stinget, hogy idézze fel az egyik kedvenc darabját, Miles Davis „So What” című számát. Bár Sting ekkor csak az fMRI készülék búgását hallotta, teste ütemesen követni kezdte a Miles Davis dal ritmusát. Agyának az a része, amely a test mozgásáért felelős, igen erős aktivitást mutatott, miközben ő maga tökéletes nyugalomban feküdt. Ez a zene és a tánc közötti ősi evolúciós kapcsolatra utal, amit a kutatók Sting agyában is nyomon követhettek.

Ma ölbetett kézzel, csendben végigüljük a hangversenyeket; legfeljebb egy kicsit himbálódzunk, és reménykedünk, hogy senki sem szól ránk, hogy maradjunk nyugton. Ez csak pár száz éve van így, és kizárólag a nyugati társadalmakban jellemző. A zene a világ legtöbb népe számára elválaszthatatlan a mozgástól, és ez a mi történelmünk java részében igaz is volt.

Zene és érzelmek
Petr Janata az Egyesült Államokban és Európában végzett neurológiai kutatásokat. Elsősorban az érdekelte, hogy hogyan hat egymásra a mozgás, a zene és az érzelmek. Janata kísérleti alanyaira elektródákat erősített, hogy mérni tudja a szervezet zenére adott reakcióit. Kísérlete azt sugallja, hogy minél intenzívebb mozgással reagálunk egy adott zenedarabra, annál inkább aktiváljuk a jutalmazásért felelős agyi idegpályákat, ami következményesen a dopamin nevű, többek között boldogság-hormon kibocsátását is fokozza.

A zenét tehát arra is felhasználhatjuk, hogy bizonyos érzelmi állapotot érjünk el vele. Ha szeretnénk ellazulni és kikapcsolni, akkor olyan zenét választunk, ami alkalmas arra, hogy ilyen hangulatba ringasson bennünket. Ha viszont valaki fel akar dobódni, akkor egy jó kis pörgős szám mellett dönt.

A Channel ajánlata: Gondolkodó zene Vajon miként dolgozza fel az agyunk a hozzá érkező zenei jeleket? És a kulturális környezetünk, hátterünk mennyiben befolyásolja zenei ízlésünket? Van köze hétköznapi félelmeinknek, vágyainknak, motivációinknak, emlékeinknek a zenéhez fűződő viszonyunkhoz? A Gondolkodó zene efféle kérdéseket feszeget, méghozzá nem kisebb személyiség, mint Sting segítségével, aki a filmben a zenészén és művészén kívül a kísérleti nyúl szerepét is magára veszi, hagyva, hogy neurológusok és agykutatók vegyék birtokba a testét zenélés közben. A National Geographic dokumentumfilmje június 21-én (vasárnap) 21 órától tekinthető meg.

A zene és a kedélyállapot közötti kapcsolat korán kialakul. Ha a gyengéd hintáztatást megnyugtató hangok kísérik, a kisbaba jól érzi magát. Ha pedig a levegőben reptetés vidám hangokra történik, az izgalmat és boldogságot vált ki. Az érzelmek mozgásra ösztönöznek bennünket, a mozdulatok pedig a visszacsatoló rendszerek révén újfent bizonyos érzelmeket váltanak ki belőlünk. Amikor például egy zenész szemén gitározás közben az látszik, ahogy egyre jobban magával ragadja a zene, azt a nők is észrevehetik, és azt mondhatják erre: „hűha, láttad, milyen fény gyúlt a szemében, amikor gitározott? Képzeld csak el, ha én lennék a gitár helyében a hálószobában…”

Egyes kutatók azt állítják, hogy a nők evolúciós okokból vonzódnak a zenészekhez. A törzsi zenészek és táncosok fizikai energiát és teremtő erőt sugároztak, ami ötvenezer évvel ezelőtt létfontosságú tulajdonságnak számított. Mivel modern agyunk egyes részei még ma is az ősemberekéhez hasonlóan működnek; az elmélet szintúgy érvényesül: a nők ma is rajonganak a zenészekért.

Sting úgy véli, ez az énekesmadarak példájához hasonlít; amikor a nőstény ahhoz a hímhez vonzódik, amelyik a legszebb, leghosszabb vagy legbonyolultabb éneket adja elő.

Zene és emlékezés
Sting Észak-Angliában nőtt fel, egy Wallsend nevű kis iparvárosban. Gyermekkorának legboldogabb pillanatai többek között a zenéhez kötődtek. „A szüleim zenészek voltak, így biztos, hogy sok muzsikát hallottam. Arra például emlékszem, hogy amikor anyám zongorázott, a lábánál ültem és figyeltem, ahogy fel-lejárnak a pedálok, miközben ő tangót játszott. Nagyon kedvelem a tangó szaggatott ritmusát. Olyan könnyed, erotikus és meglepetéssel teli. Sok benne a váratlan csavar és fordulat. Feltételezem, hogy talán ebből a forrásból merített a múzsám a későbbiekben. Tudják, még mindig nagyon szeretem a tangót. A Roxanne című számomról mindenki azt állítja, hogy ez egyfajta reggie, de számomra mindig is tangó maradt” – fejtette ki nézeteit a zenész.

„A folyamat elemzése és az amúgy örömteli zeneszerzés tanulmányozása félelemmel tölt el. Attól félek; ha túl sokáig boncolgatom; már nem leszek rá képes.” (Sting)

Mindannyiunknak vannak olyan élénk emlékei, amelyek bizonyos zenékkel együtt örökre bevésődnek, mivel az agyunk a zene révén biztosítja, hogy soha ne felejtsük el ezeket. A különösen fontosnak tartott emlékképekhez bizonyos kibocsátott neurokémiai jelek kötődnek. Mivel a zene elsődlegesen érzelmeket közvetítő közeg, először is érzelmi reakciókat vált ki belőlünk, és az érzelmi memória ezen jelzései az adott zenéhez kötődnek. Különösképp igaz ez a fiatal kamaszoknál, hiszen ekkor még minden olyan fontosnak tűnik. Ilyenkor választják ki azt a zenét is, ami az életstílusuk szerves része.

Az alzheimer-kóros betegeket is tanulmányozó Lola Cuddy professzor azt kutatja, mennyire ép a betegek zenei memóriája. Vera nevű betegét például egy otthonban gondozzák, és nemigen emlékszik férje mindennapi látogatásaira sem. Vera azonban még mindig élénken emlékszik azokra a zenedarabokra, melyek akkoriban voltak népszerűek, amikor ő sebesült katonákat ápolt Szingapúrban. A hölgy olyan pontosan emlékszik arra a zenére, amit először hatvan évvel ezelőtt hallott, hogy amikor a kutató szándékosan melléütött egy hangot, Vera észrevette. „Egyes Alzheimer-kóros idős betegeknél azt találtuk, hogy a zenei memória tesztjein éppoly jól teljesítenek, mint az egészséges kortársaik” – nyilatkozta Cuddy.

Ez az az agyterület, ahol az emlékek, az érzelmek és a zene összefonódnak.

A cikk folytatása: a muzsikus látja a zenét; aktív kapcsolat a két agyfélteke között …

Kapcsolódó cikk:
Miért szép a zene?