Fürkésző szemek

Írta Timothy Ferris, fényképezte: Joe McNally
Részlet a National Geographic Magazin júliusi számából.

Pillantson csak bele az égbolt felé fordított távcső nézőkéjébe, s legott háromféle élményben lehet része! Előbb ámulatba ejti a látvány – a Szaturnusz aranyló gyűrűi, az ékszerként sziporkázó csillagok és a halvány fénnyel derengő, emberi fajunknál ezerszer ősibb galaxisok az ég fekete bársonyán. Majd jön a mellbevágó felismerés, hogy Földünkkel egyetemben mi magunk is e végtelen rendszer parányi részei vagyunk. Végül a sürgető kívánság: „Ide nekem, hamar, egy még nagyobb távcsövet!”

Ősszel lesz négyszáz éve, hogy Galileo Galilei – aki elsőként élhette át ezt a hármas élményt – az éjszakai égre irányozta kis távcsövét. Őt is nyomban elbűvölte a kép. Annyi, korábban láthatatlan csillag tűnt elé a látómezőben, hogy egy idő után föladta a számlálgatást. Pedig csak egyetlen konstellációt próbált föltérképezni: az Oriont. Aztán nagyon is valódi hegyeket látott a Holdon, és fölfedezett négy fényes holdat, amelyek afféle apró bolygórendszerként járták körül a Jupitert, holott a kopernikuszi Nap-középpontú világkép ellenzői ezt lehetetlennek tartották. Kiderült tehát, hogy Földünk jelentéktelen kis porszemcse, nem pedig a Mindenség közepe…

Magától értetődik, hogy Galilei hamarosan egyre nagyobb és egyre jobb távcsöveket akart építeni. S mivel akkoriban még nem léteztek elég nagy optikai lencsék, a távcső hosszát kellett megnövelnie. Ezáltal ugyanis erősebb nagyítást érhetett el, s mérséklődött az égitestek képét övező, zavaró színes fényudvar is, ami a korabeli üveglencsék egyik jellegzetes hibája volt. A későbbi csillagászok éppen ezért mind hosszabb lencsés távcsöveket készítettek. Nem minden határ nélkül persze, ugyanis a danzigi (gdañski) Johannes Hevelius zsinegekkel póznára függesztett 45 méteres teleszkópja már a legkisebb széltől himbálódzni kezdett! A holland Huygens fivérek még hosszabb fókuszú távcsövének épp ezért már nem is volt tubusa, azaz „csöve” – tárgylencséjét egy mező közepén álló emelvényre helyezték, a megfigyelőnek pedig akár hatvanméteres távolságból kellett beigazgatnia a szemlencsét, ha keresztül akart nézni a műszeren. A hőskor csillagászai tehát effajta kezdetleges távcsövekkel vethettek futó pillantást a bolygókra és a csillagokra, s a látvány sóvárgást ébresztett bennük, hogy még többet lássanak.

Vágyaik végül a tükrös távcsővel váltak valóra, melynek első példányát Isaac Newton készítette el. A homorú tükörnek ugyanis csak egyik felületét kell pontosan alakra csiszolni, hogy gyújtópontjába gyűjtse a fényt. Ráadásul a lencsékkel ellentétben egy tükröt hátulról is meg lehet támasztani, így még akkor sem deformálódik saját súlyától, ha viszonylag nagy méretű. Sir William Herschel a 18. század végén saját gyártmányú tükrös távcsövével (amihez a kertjében és pincéjében, házilag öntötte a fémtükröket) fedezte föl az Uránusz bolygót. Egyszer, amikor a lótrágyából készített öntőforma átszakadt, fürgén menekülnie kellett a kiáradó fémpatak elől.

Később, a 19. század közepén Lord Rosse épített hatalmas, 1, 8 méter tükörátmérőjű távcsövet írországi birtokán, majd ezzel a műszerrel ismerte föl egyes távoli galaxisok spirális szerkezetét.

nagyít

Napjainkban a legnagyobb teleszkópok tükrei már tíz méter átmérőjűek. Ezáltal négyszer több fényt gyűjtenek egybe, mint az észak-kaliforniai Palomar-hegy híres ötméteres Hale-távcsöve. Ezek az irodaházként tornyosuló modern óriások korszerű automatikáiknak köszönhetően alkonyatkor maguk portalanítják az optikai alkatrészeket, kinyitják kupolájukat, önállóan ütemezik és hajtják végre az éjszakai észleléseket, és ha netán rosszra fordul az időjárás, csekély emberi beavatkozással

Mit tudnak ezek a modern csodák? Nagyszerű fotók kíséretében bemutatja a National Geographic Magazin júliusi lapszáma.