Az ûrszemét problémája 2. rész

Az űrkorszak kezdete óta mintegy 3500 nagyobb mesterséges égitest tért vissza ellenőrizetlen pályán a Földre. Tömegük mintegy 25%-a élte túl a visszatérést.
Írta: ALMÁR IVÁN, GALÁNTAI ZOLTÁN
A visszakerült anyag 75%-a feltehetőleg az óceánok fenekén végezte. Csak elenyésző töredéküket sikerült később megtalálni és begyűjteni. Ennek ellenére a légkörben elégő műholdak által képviselt veszély jelenleg nem jelentős.
Veszélyek visszatéréskor
Jelenleg ötször annyi elnémult űreszköz és használaton kívüli rakétafokozat kering Föld körüli pályán, mint aktív műhold. Ennek következtében fokozatosan növekszik a felettünk keringő űrszemét össztömege is. 1970 és 1980 között éven- te 110 tonnával, 1980 óta évente 170 tonnával nő ez a keringő tömeg, amely ma már megközelíti az 5000 tonnát. Éppen ezért alapvető megoldandó feladat a már nem működőképes műholdak és rakétafokozatok előre tervezett visszatérítése, illetve áthelyezése olyan térségekbe, ahol kisebb veszélyt képviselnek. Alapvetően különböző a helyzet az alacsony (LEO), illetve a magas, geostacionárius pályán (GEO). Az előbbi esetben az a cél, hogy ezek a haszontalanná vált testek az alsó légkörbe süllyedve minél előbb, de legkésőbb 25 éven belül elégjenek visszatérés közben. Ehhez általában arra van szükség, hogy a hasznos élettartam végén egy beépített gyorsítórakéta fékezze le a műhold keringését annyira, hogy a pálya földközeli pontja alacsonyabbra kerüljön. Innen már a felsőlégkör fékező hatása segít abban, hogy a test viszonylag hamar elégjen, és eltűnjön a világűrből (ezt nevezik a légkör öntisztító hatásának). Ugyanez a technika alkalmazható hordozórakéta-fokozatok esetében is.
A mesterséges holdak élettartama elsősorban pályájuk földközelpontjának (perigeumának) magasságától függ, hiszen a fékezést létrehozó légkör sűrűsége felfelé haladva exponenciálisan csökken. Emellett függ a pálya elnyúltságától (excentricitásától), valamint a felsőlégkör sűrűségét elsősorban befolyásoló naptevékenységi szinttől. Általánosságban igaz, hogy 180 km magasság alatt tartósan műhold nem keringhet. 300 km körül a várható élettartam 20–30 nap, 400 km-en már 1–2 év, 500 km magasságban a holdak élettartama meghaladja a 10–20 évet, s a még magasabb perigeumú holdak évszázadokig vagy évezredekig keringhetnek, mielőtt visszaesnének a Földre.
Természetesen a visszatérés maga is jelenthet veszélyt a Földre és a lakosságra, hiszen a nagyobb űrobjektumok nem égnek el teljesen a légkörön való áthaladás közben, és részeik lakott területeket is eltalálhatnak. Ez a probléma már régóta ismert, de a műholdak túlnyomó többsége esetében nincs mód arra, hogy a visszatérés útját szabályozzák vagy befolyásolják. Jelenleg mintegy 9000 olyan katalogizált test kering a Föld körüli térségben, amelynek mozgása teljes mértékben befolyásolhatatlan. Az űrkorszak kezdete óta mintegy 3500 nagyobb mesterséges égitest tért vissza ellenőrizetlen pályán a Földre. Tömegük mintegy 25%-a élte túl a visszatérést, és jutott el a Föld felszínéig, ennek 75%-a feltehetőleg az óceánok fenekén végezte. Csak elenyésző töredéküket sikerült később megtalálni és begyűjteni. Ennek ellenére a légkörben elégő műholdak által képviselt veszély jelenleg nem jelentős.
Az elmúlt 40 évben mintegy összesen több mint 2000 tonnányi tömeg tért vissza a Földre, mégis egyetlen jelentéktelen esetet leszámítva nincs példa arra, hogy becsapódó űreszköz kárt okozott volna. Annak valószínűségét, hogy bárkit a Földön (bárkit, tehát nem egy meghatározott embert, hanem az emberiség valamely tagját) eltaláljon egy a világűrből visszatérő test, jelenleg 1 : 10 000-re becsülik. Ennek ellenére különösen a nagyméretű, visszatérő holdak (vagy űrállomások) esetében megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy a test lehetőleg óceánba zuhanjon. Különösen fontos ez akkor, ha az űreszközön veszélyes anyagok lehetnek. (1978-ban a visszatérő Kozmosz– 956 hold Kanada egy lakatlan területén 260 km hosszú sávban radioaktív anyagot szórt szét. Ezért a Szovjetunió később kártérítést is fizetett.)
A cikk részlet a Typotex Könyvkiadó gondozásában megjelent ALMÁR Iván – GALÁNTAI Zoltán: Ha jövő, akkor világűr című könyvéből.
A cikk előzménye:
Az ûrszemét problémája 1. rész
Kapcsolódó cikk:
Karácsonyra űrutazást! 1. rész – A kezdetek: az X-díj és az űrugrások