Akár emberre is vadászhatott Új-Zéland óriássasa

A Haast-féle sas (Harpagornis moorei), amely a pleisztocén korban alakult ki a Déli-szigeten, szárnyának fesztávolsága elérhette a 3 métert. Mivel Új-Zéland szárazföldi gerinceseinek nagy részét madarak adták, ezért hatalmas sas az ökoszisztéma csúcsragadozója lehetett: a különböző röpképtelen moafajokra vadászott a levegőből. A Haast-féle sas a maorik betelepedése idején, a 11. század körül még létezett, de az európaiak megjelenésekor a 18. században már nem, valószínűleg a 15–16. századok során pusztulhatott ki. Kihalásának valószínű oka, hogy legfőbb zsákmányállatai, a moák, a maorik nagyarányú vadászata miatt megritkultak.

Ken Ashwell, az ausztráliai Új-Dél-Wales-i Egyetem valamint Paul Scofield, az új-zélandi Canterbury Múzeum kutatója ún. komputeres axiális tomográfia (CAT-) vizsgálatnak vetette alá az állat több egyedének koponyáját, medencecsontjait, valamint csőrét. Az eljárás révén kétdimenziós képeket lehet készíteni a test egy-egy vékony szegmensének részleteiről. A tudósok alapvető szándéka az volt, hogy az analízis segítségével rekonstruálják a madár agyának, szemének, fülének és gerincvelőjének méretét.

A szakemberek szerint – akik vizsgálataikról a Journal of Vertebrate Paleontology című szaklapban számoltak be – a Haast-féle sas testtömege elérte a 18 kilogrammot, s az óriásmadár nem dögevő volt, ahogy eddig feltételezték, hanem ragadozó.

A tomográfia során nyert adatokat a tudósok összevetették a modernkori ragadozómadarak paramétereivel, s arra a következtetésre jutottak, hogy a sas nem csupán a moafélékre vadászott, hanem az emberre is veszélyt jelenthetett.

A kutatók azt is meghatározták, hogy a Haast-féle sas evolúciója igen gyors lehetett, azaz „hirtelen” fejlődött ki egy sokkal kisebb ősmadárból. A korai és középső pleisztocén során (nagyjából 1, 8 millió és 700 ezer évvel ezelőtt) a madár testtömege megtízszereződött, agyának fejlődése azonban lényegesen lemaradt izomzata növekedési ütemétől.

„Ez a vizsgálat is jól példázza, hogy a modern orvosi képalkotó eljárások miként segítenek megoldani az ősi állatvilág titkait. Az őslények fosszíliái igen sérülékenyek, s a kutatók többségének nincs hozzáférése, ám a CAT-felvételek révén a tudósok górcső alá vehetik a valaha volt állatokat, ezek szerveit, s megismerhetik életmódjukat, agyműködésüket” – nyilatkozták a kutatók.

Ötcentis saskarom

Paul Scofield szerint előfordulhat, hogy a Haast-féle sas azonos a maorik mondavilágának mitikus madarával, a pouakaival. A hatalmas madár a legendák szerint lecsapott a hegyekbe tévedt emberekre, s képes volt egy kisgyereket megölni.

Trevor Worthy új-zélandi paleontológus meggyőzőnek tartja kollégái kutatásait, akik bebizonyították, hogy a hatalmas sas ragadozó volt. „Bebizonyították, hogy e sasok testtömege gyorsan növekedett, feltehetően ahhoz alkalmazkodva, hogy Új-Zélandon nagyobb zsákmányállatok jelentek meg. A sas agyának fejlődése azonban lényegesen lemaradt testtömegének növekedése mögött. Minden kétséget kizáróan ragadozó volt, s nem dögevő” – emelte ki Worthy.

A moák kutatásával foglalkozó Jamie R. Wood új-zélandi paleontológus szerint a Haast-féle sas igen szemléltetően mutatja, milyen gyors lehet az evolúció egy külvilágtól elzárt szigeten.

Kapcsolódó cikk:
Az óriássasok rejtélyes növekedése