Nász és halál az újjászületés szigetén

Írta Kenneth Brower, fényképezte Paul Nicklen
Részlet a Magazin novemberi lapszámából.

Meredek, kopár tömb a tengerben. Sötétlő sarkvidéki ormok, széles jégmezők, gleccserek 180 kilométeres íve. Ez hát Déli-Georgia. A fedélzetről nézve döbbenetes jelenésként tűnik föl – mintha a Himalája törne föl az Özönvíz hömpölygő árjából. Emitt örök hó és jég, amott csupasz kő és mindent tűrő növénytakaró borítja.

Ez a kietlen, viharálló sarkvidéki helyőrség telis-tele van furcsa ellentétekkel, megfoghatatlan jelenségekkel és látványos szélsőségekkel. Már a hangulata is örökké változik: az egyik pillanatban még felhőtlenül derűs, a másikban már havas esőt okád. Mintha valamiért megjelölte volna a sors, egyszerre áldott és átkozott hely ez a sziget. Kevés ennyire kétértelmű zuga akad a világnak.

Szamárpingvinek Szamárpingvinek evickélnek a Drygalski-fjord vizében. A délsarki pingvinekkel ellentétben az enyhébb klímát kedvelik, de amióta melegszik az óceán, gyarapodó állományaik déli irányban is terjeszkedhetnek. Fő csemegéjük, az egész antarktikai tápláléklánc alapja, a krill.

Az első paradoxon aszerint fedi fel magát, hogy milyen irányból közelítünk a szigethez. Ha észak felől érkezünk, dermedt kő- és jégvilágnak látjuk. Ám ha dél felől, az Antarktiszi-félsziget irányából érünk partot, már-már forró égövi, buja növényzet fogad. (Amíg a Déli-sark táján összesen két magasabb rendű növényfaj őshonos, Déli-Georgia szigetén nem kevesebb mint huszonhat.) A híres felfedező, Ernest Shackleton (közel egy évszázada az ő hajóját, az Endurance-t zúzta szét egy jégtorlasz Antarktika közelében) egyenesen földi Édenkertnek látta a hófödte Déli-Georgiát. A hajótörött, jégtáblák fogságában rekedt Shackleton tizenhat hónapon keresztül tartotta a lelket legénységében, végül kis mentőcsónakjukban öt emberével sikerült átkelnie a viharos tengeren, és eljutott az 1300 kilométerre fekvő Déli-Georgiára, a bálnavadászok telepére.

Viharmadár Partnak futtatva, rozsdaette roncsként rostokol a Petrel (Viharmadár) bálnavadász hajó Grytviken elhagyott telepén. A vadászok alapos munkát végeztek: több bálnafajt megtizedeltek, a kékbálnát kis híján kiirtották. Az 1960-as évekre már alig maradt zsákmánynak való a sziget vizeiben.

Ez év februárjában Paul Nicklen fotográfus és jómagam végigjártuk a jég börtönéből menekülő Shackletonék útját. Az Antarktiszi-félszigetet elhagyva mi is a Déli-Shetland-szigetek mentén hajóztunk – a mindenre elszánt felfedező és kis csapata onnan indult el Déli-Georgia felé. Shackleton mentőcsónakja, a James Caird, mindössze hétméteres volt, a National Geographic Explorer, amelyre Nicklennel felkapaszkodtunk, 112 méter hosszú és 6000 tonnát nyom. Shackleton lélekvesztőjét kényére-kedvére dobálta a hurrikán, tépázta a dühöngő szél; a mi hajónk háborítatlan nyugalommal hasította a vizet. Már attól féltem, hogy lemaradok az igazi jégvilági élményről, de tévedtem: Déli-Georgia valódi sarkvidéki orkánnal, óránként 180 kilométeres sebességgel tomboló szélviharral köszöntött bennünket.

Déli elefántfóka Ha hűsölésképpen uszonyával permetezi magára a nyirkos homokot (jobbra), a déli elefántfóka békés jószágnak tűnik. Paul Nicklenre azonban többen is rátámadtak, amikor fotósunk az egyik nászhelyük közelében légzőpipával búvárkodott. „Az egyik jó alaposan nekem esett” – meséli Paul, felidézve a négytonnás fókabikával való viaskodását. Fényképezőgépe víz alatti burkát használta pajzsként, s végül is így sikerült nagyjából épségben, kificamodott csuklóval elmenekülnie.

A második paradoxon, amelyet a sziget a frissen érkezőknek tartogat, a végletesen szeszélyes időjárás. Az Antarktikát övező tengerrészen tombolnak a földkerekség legvadabb és legádázabb viharai. Jószerével semmi nem állja útjukat, hisz ezen a földrajzi szélességen egész glóbuszunkat megkerülhetjük anélkül, hogy egyszer is szárazföldet találnánk. Akár a saját farkát kergető kutya, száguldanak körbe-körbe a sarki szelek bolygónk déli csücske felett.

Mintha gyorsított filmfelvételt néznénk, oly gyorsan változik Déli-Georgia időjárása. Eszeveszett sebességgel tűnnek egymásba a képkockák: felhők járják az égboltot vad örvényléssel, alattuk fény-árny játék formálja szakadatlanul a vidéket. Szikrázó napsütés és fáradhatatlan sarki szelek által kristálytisztára mosott levegő fogad, amikor behajózunk a sziget öblébe.

Kormos albatrosz Kormos albatrosz bámulja Gold Harbour partjait. Mivel negyven évig is elél, bizonyára tapasztalja, mennyire megváltozott itt minden az utóbbi évtizedekben. Az öblöt 1985-ben még ölelésébe vonó jégfolyam azóta nyolcszáz méterrel rövidebb lett, már a szárazföldön elenyészik.

Végtelen a panoráma. A meredek lejtésű földnyelvek valószerűtlen élénkzöldben pompáznak. Az előtérben moszattelepek, a háttérben messzi hegyek hófödte orma. Szinte felfoghatatlan a roppant térmélység. Amott, egy magasan fekvő völgyben gleccser patakerdeje csordogál a sziklafalon.

Hogy mi van a sziget belsejében? Megtudhatja a Magazin decemberi lapszámából.